Nádorok, grófok, kancellárok

   Az augusztusi nap a hegyek mögé bújt, s az éj kezdte felaggatni sötétkék palástját a szemhatárra, mikor a szőlőtőkék közt vezető úton porfelleg kerekedett. Acél villant, és a szájtáti nép felmordult: „ Jönnek!” Fáklyák lobbantak mindenütt. A dél óta makacsul kitartó polgárok tömege ellepte a falakat és a városka főutcáját. Mint a szőlőfürtök úgy csüngtek az emeletek szűk ablakaiban, hogy láthassák a magas rangú vendégeket. Maga a nádor fog megszállni a városban! Az országgyűlésre tart, s vele van a tárnokmester, sőt a főlovászmester is! Ilyen megtiszteltetés ritkán éri a városkát. Több is ez annál: bíz ez szerencse! Ma este a lakománál, sok mindent elrendezhet a városi elöljáróság ha ügyesen forgatja a szót, no meg a boroskancsót. Szóba hozhatják a peres ügyeiket, melyek évek óta porosodnak a kancellária valamelyik polcán. Panaszt tehetnek a környékbeli földesúrra, aki úgy viselkedik az utóbbi időben, mint egy rablólovag! Mert amúgy az is, de ezt a világért sem jelentenék ki az elöljárók. Isten ments! Még hadat küld ide a király, és még a zsoldosok is sanyargatnák a vidéket. Ám ha valahogy finoman megintené őkelmét a nádor, talán nyugton maradna… Aztán ügyes politikával, s némi arannyal békésen lehet előre jutni a tárnokmesternél is vámszedés jogának ügyében. Ezért várják a fényes csapatot oly állhatatosan, és már itt is vannak! Csattogó zászlókkal röppennek be a kapun az előőrs lovagjai, vagy százan lehetnek, talpig vasban, porlepte köpönyegben, tajtékos paripákon Nem kell az embereket elterelni az útból, mert egy szempillantás alatt a falakhoz lapulnak, s onnan pislogják a bedübörgő vasembereket. Azok félkörben felállnak a kapuval szemben, s így már csak nyakat nyújtogatva lehet látni a belovagló főurakat, kiknek  - a rövid beszéd után - térdhajtással adja át a város kulcsát a várispán.
              

  Ha a középkorral foglalkozunk, nem árt pontosan tudnunk, mit is takarnak a különböző címek. Megkísérlem most összegyűjteni a legfontosabb tisztségeket és rangokat, amelyek a feudális állam működéséhez szorosan kapcsolódtak.
  A király személye magát az államot testesítette meg, azt hiszem ezt szükségtelen körbe járnunk. Haladjunk hát innen lefelé, rangsorban! Az állam vezetését a király udvarában kegyet nyerő urak segítették, akiket maga az uralkodó nevezett ki.  A király után a nádor (palatinus, lat.) következik. Ő a legnagyobb országos méltóság. Eleinte az udvar gazdasági és jogi ügyeiért felelt, a XII. századtól vált hatásköre országossá. Hol több, hol kevesebb hatalommal bírt, de hatásköre töretlenül gyarapszik az évszázadok során. Az 1222-es Aranybulla már a király akadályoztatása esetén helyette ítélkező bíróként nevezi meg. Sőt, annak betartását ellenőrző személyként is őt jelöli meg, ami alapján az uralkodó és a nemesek vitájában is eljárni jogosult.
  Trónüresedéskor vagy a király kiskorúsága idején a nádor hívta össze az országgyűlést, a királyválasztáskor övé volt az első szavazat, ő volt a kiskorú király gyámja. Tehát mindenki köteles volt neki engedelmeskedni. Ő a nemesi felkelés vezetője is, az ország hadainak fővezére, amennyiben a király nem magának tartja meg a tisztséget. Mi kell ennél több? Volt is versengés a nádorságért…

                                          


  A vajda vagy bán különleges magyar rang. Az uralkodó nevezi ki ugyancsak, de hatalma szinte azonos a királyéval. Területhez kapcsolódik, a kormányzás és védelem a feladata. Önállóan gyűjthet hadat.
  Az országbíró, (korábban udvarbíró) a király székhelyén működő, állandó bíróság vezetője volt. Mivel a legtöbb ügy, ami elé került birtokviszonyt érintett, óriási befolyással rendelkezett. Érthető, hogy a nagyurak különböző érdekcsoportjai próbálták megszerezni e tisztséget valamelyik saját emberüknek. Többször előfordult, hogy az uralkodó kénytelen volt ezért az alországbírót megbízni a királyi jelenlét biztosítására.

                                                                        

Újlaki Miklós bán


  A tárnokmester tulajdonképpen a mai pénzügyminiszternek felel meg, de ítélkezői szerepe is volt. A 14. században már az államháztartás vezetője, az ország pénzügyi és gazdasági politikájának tényleges irányítója. Ténykedése kiterjedt a pénzverés-, a királyt illető só-, vám-, bányajövedelmek (az ún. „regale”-k) kezelésére, s az ezt ellátó intézmények személyzetének ő lett legfőbb igazgatási és bírói hatósága is. Hatalma alá tartoztak a koronajavak, irányította a várgazdaságokat, főnöke volt a királyi udvarba befolyó jövedelmeket kezelő királyi tárnokoknak. A tárnokmester alá azonban nem minden pénzverőkamara ispán volt rendelve, és a sókamarák sem  mind tartoztak hozzá. A király egyeseket kegyként adományozott.
  A főlovászmester a királyi ménesek felügyelője volt, és a követek, hadak elszállásolásáról és élelmezéséről is gondoskodni volt köteles. Mivel ez is zsíros állás volt, személye az oligarchák közül került ki.
  Az ajtónállómester a csőszök, vagyis ajtónállók és hírvivők felügyelője volt. Ő idézte be a király elé, akiket kellett, és ő hordoztatta körbe a hadba hívás jelét a véres kardot. Feladata volt még a királyi testőrség parancsnoklása is. Mivel ebben az állásban nem volt sok mellékes, s a vele járó munka is tetemes volt, személye az ország kisebb báróiból került ki.
   A 13. század derekán a királyi kápolnaispántól a kancellár vette át az uralkodó oklevéladásának az irányítását. Az írásbeli ügyintézés vezetője, szükség esetén formába öntötte a felek beadványait, majd azokat beadta. Beosztottja a scriptore. A kancellár eleinte prépost, majd püspök vagy érsek, akit azonban magas egyházi méltóságához kötött tennivalói akadályoztak az okleveleket író jegyzők (notariusok) mindennapi munkájának felügyeletében, ezért az ellenőrzés terhei a többnyire alacsonyabb egyházi rangot viselő alkancellárra hárultak. Az ünnepélyes, aranypecséttel megerősített kiváltságlevelek természetesen a kancellár nevében keltek, megpecsételésükért neki kellett fizetni, a kevésbé ünnepélyes, függő viaszpecsétes oklevelek azonban már az alkancellárt nevezték meg átadójukként, s megpecsételésükért is az alkancellárnak járt fizetség. A 13. század vége felé és a 14. században többször előfordult, hogy a királyi oklevelek íróhelyét alkancelláriának említették. Nagy Lajos uralma vége felé a királyi főkancellárok közül már többen bíborosok voltak, s általános gyakorlattá vált, hogy az esztergomi érsek lett a főkancellár. A királyné kancellárja a 14. századtól általában a veszprémi püspök volt.
  Főpohárnokmester. A régi magyar királyi udvartartásban felügyelete alatt állottak a királyi pincék, a kir. asztalra kerülő italok, ivóeszközök. Később csak a koronázásnál működött közre, amely alkalommal a király előtt szent István kardját vitte. Időnként étekfogónak is hívták.
  Az ispánok a vármegye király által kinevezett első emberét jelentették. Az ispán állt a királyi udvartartás (udvarispán), a királyi kápolna (kápolnaispán, később kancellária), a pénzügyi igazgatás különböző szintjeinek (harmincadispán, pénzverőispán, sókamaraispán, urburaispán) élén. Az elnevezés a szláv zsupán szóból ered, oklevelekben 1269-ben olvasható először. Az ispán alatt lévő alispánt és szolgabírót a helyi nemesek választották.

                                                                                                       

   A fenti tisztségek kinevezés útján kerülhettek a kiválasztotthoz, és az államvezetést szolgálták. Nézzük az örökölhető rangokat! Ezek minősége familiáris és vagyoni alapon mérhető. A nemesi rang, ugyan nem tisztség, de sokat nyom a latba a politikában.
   A herceg a legmagasabb rangú főnemesi cím. A germánoknál a hadsereg élén állók címe volt, a népvándorlás után a letelepedett népek önálló uralkodói lettek. Hercegi titulust az uralkodó közvetlen leszármazottjaként örökletes, máskor uralkodói kinevezéssel adományozott nemesi címként viselték.
  A gróf (latinul comes), a középkori Európában a királytól, csak közvetetten függő, autonómiával rendelkező feudális nagybirtokost jelentette, aki egy-egy területi egység vezetője, a helyi közigazgatás, katonai és bírói hatalom gyakorlója volt. Rendszerint határmenti bírtok tulajdonosa, illetve haszonélvezője a király kegyéből. Ellenszolgáltatásként a terület védelmének ellátója (őrgróf). Sereget gyűjthet királyi engedéllyel, teljhatalmú úr.
  A báró a királytól közvetlenül függő nagyhűbéresek, vazallusok, s lovagok elnevezése volt. A Magyar Királyság legfontosabb tisztségviselői kerültek ki közülük. A bárók feladata hadszervezés és ország-kormányzás, részvétel a királyi tanácsban. A báróknak, vagyis az országos főméltóságoknak egyéb teendőik mellett feladatuk banderiális haderők felállítása saját zászlajuk alatt, ezért az ő nevük másképpen: Magyarország zászlós-urai. A királytól vett megbízásra pénzt kapnak, vagy honor birtokot, hogy ennek bevételeiből állítsanak haderőt. Szabad kezet kapnak feladatuk ellátására. Ezért "szabad urak"(barones regni).

  Katonai rangok nem léteztek a középkorban, mivel a parancsnoklás nem függött a képzettségtől. A hadat a fővezér irányította, és ő leggyakrabban a király volt, vagy kinevezettje. Alá közvetlenül a bandériumok vezetői, a hűbérurak tartoztak, de külön-külön, ami meddő viták alapja volt. A zsoldos csapatoknál a szerződő „kapitány” állt a mercenariok élén. Egy –egy különítmény parancsnokává ad hoc neveztek ki vezetőt.   

  Dióhéjban ennyi elég, hogy olvasmányainkban kiigazodjunk a különböző tisztségek és rangok alá- és fölérendeltségi viszonyaiban.  


Katona Zoltán





           

Ugrás a kódex elejére