A bőrgyártás története
A bőrfeldolgozás az ember legősibb foglalkozásának egyike. Az őskori leletek között fejtőkéseket kőből, és csontból készült kaparószerszámokat azonosítottak a szakemberek, amelyeket az ősember kizárólag bőrök feldolgozására használhatott.
Az állatról lenyúzott nyersbőr azonnal romlásnak indul, abban a friss állapotában nem felel meg az ember szükségleteinek. Az afrikai primitív törzsek a mai napig az ősi eljárást alkalmazzák: napon vagy tűz mellett megszárítják a bőrt, majd a kifeszített anyagot zsiradékkal puhítják meg: beledöngölik, tapossák a rostok közé. Így puha, hajlékony lesz a bőr, és alkalmas a további felhasználásra. Az eszkimók ugyanezt az elvet követik, tovább fejlesztve azzal, hogy előbb megrágják, majd utána kenik be fóka, vagy bálnazsírral. Ez az első vegyi folyamatokon alapul cserzési eljárás.
A tűz melletti szárítás hozta magával a felismerést, hogy a füst konzervál, sőt a tűzhely egyes köveinek szétporladása után a mészkő és az égetett mész használhatósága is (pergamen készítés) előtérbe került. A hamus cserzést ugyancsak használják egyes elmaradott indián törzsek Dél-Amerikában, melyek a puhítást és kikészítést fahamus páccal végzik.
A cserzés ipari méretű alkalmazásának kezdetéről nincs történeti adat, de a bőrfeldolgozás mikéntjére feltétlenül előbb jöttünk rá, mint a szövésre, fonásra. A tímárság 4-5000 éves múltra tekint vissza. Egyiptomi rajzokon kétséget kizáróan tímárműhelyek láthatók! A fáraó sírokban lelt lábbeli szíjazat maradványok, növényi és kezdetleges timsós eljárásokat, valamint fejlett festési módszert mutatnak. Az ókori Görögországban külön városrészben működtek a tímárok. Ezen elkülönülés később a közép- és újkorban is feltűnő. Oka egyértelmű: a cserzés igen kellemetlen, átható szagú tevékenység a nyílt áztatókádak miatt és a felhasznált anyagok hordozói miatt. (pl. kutyaürülék: mész- és ammónia tartalom.) A cserzővargáknak, vagy tímároknak külön szállást és kocsmát üzemeltettek… A cserző műhelyek a városon kívül, a folyó, vagy patak kifolyásánál helyezkedtek el. Iszonyú szennyezést okoztak. A kádakból a használt csersavak, festékek, az eltávolított szőr, hús és zsír mind az amúgy is elszennyezett folyókba kerültek.
A fehértímárságot a honfoglaló őseink honosították meg Európában, - bár a mórok már nyugaton alkalmazták több kevesebb sikerrel - mégis a magyar timsós cserzésű ruházati bőrök puhaságuk, a lábbeli anyagok vízhatlanságuk okán Európai hírűek lettek. A francia uralkodók magyar tímárok behívásával honosították meg a timsós cserzést, majd ebből fejlődött ki a világhírű francia glasszécserzés eljárása is. A franciák a fehércserzést ma is „hongroyage”, azaz magyarcserzésnek hívják.
A középkorban céhekbe tömörültek a bőrfeldolgozással foglalkozók. Az adókönyvek szerint a legjövedelmezőbb foglalkozásnak bizonyult a korszak során. Specifikáció szerint szétváltak szakágakra: csizmadia, táskás, tímár, nyerges, szíjgyártó, könyvkötő céhek alakultak. Ez mind külön mesterség lett. A könyvkötésre bőröket használta, ezt hívták „kordovánnak”. A Corvinák egy része is kordován kötésű. A bőrdíszmű tárgyak készítésére is abban korban tértek rá. Szelencék, dobozok, védőtokok, táskák tartoztak ide, különböző vésett, domborított, fonott technikákkal díszítve azokat. A kifejezés: „bőrdíszmű” is milyen pontosan ragadja meg a lényegét a szakmának… A funkcionalitáson kívül a díszítés is előtérbe került. Sőt, ha megvizsgálunk egy középkori tarsolyt, bizony sok hasznát nem is vehették! Néhány garas, kocka, egy kisebb kulcs fért csak bele. Viszont szép volt…
A bőrgyártás során különböző vastagságú és állagú bőröket állítottak elő. A mai növényi cserzésű bőrök talán csak fedőfestésükben térnek el azoktól. A natúr vagy zsíros bőrök megfelelnek a középkoriaknak. A festett vagy pácolt anyagok, véleményem szerint csak akkor használhatók fel rekonstrukcióra, ha nem rendelkeznek mechanikailag préselt, un. „barka” rajzolattal. Ennek a technikának leírását, vagy nyomát forrásokban és leleteken nem találtam eddig, bár nem túl bonyolult eljárás mintázatot nyomni a felületre a gyártás során, mégis kerülendőnek tartom az alkalmazását. A különböző földszínek és árnyalataik megfelelnek a kornak. A fényezett felületek is, hiszen azok nem csak gépi eljárással érhetők el, hanem egy csont, vagy fa szerszámmal is kialakíthatók.
Katona Zoltán