A középkor bolondjai

Emlékezzünk az eddig tett barangolásainkra a középkorban, amiken az egyik legfontosabb tanulságot szűrhettük le: mégpedig, hogy a korabeli emberek tettre készek, életigenlő felfogásúak voltak. Optimistábbak, mint mi! Hogyan is küzdhettek volna meg másképp az őket körülvevő brutális viszonyokkal, kezdve a természet zord haragjával, a háborúk viharaival, a pusztító járványokig, éhínségekig. Valami belső derű éltette őket, hogy rendületlenül alkossanak tovább. Máig ható felfedezések és soha utol nem érhető művészi alkotások születtek akkor. 

Április elseje a bolondok napja az európai, keresztény kultúrkörben. Eredete valószínűleg kereszténység előtti, a római vagy a kelta újévre és tavaszünnepre vezethető vissza. Bolondok napján mindenki bolondozhat, megtréfálhat másokat, és bárki eshet tréfa áldozatául. A tréfaűzés azonban hivatás is, amióta világ a világ.

A középkori udvari bolond esetleg ijesztő megjelenését, a kifestett vagy maszk mögé rejtett arcot, a tarka ruhát és régebben a testi fogyatékosságot szintén az ókorból, római színjátszás kedvelt mellékszereplőjétől örökölte. A figura Harlekin alakjában élt tovább a középkori vásári csúfolók, pantomimesek, vándormuzsikusok és más mulatságosok között. A bohóc és az udvari bolond valószínűleg a színjátszás, a szórakoztatás legősibb archetípusainak egyike. 

Középkori fejedelmi udvart el sem lehet képzelni bolond nélkül. Utóbbi nem szimplán környezetének szórakoztatója volt, hanem a hatalom szerves része. Abban a sötétnek mondott, ám csöppet sem sötét korban még mindenki tudta, hogy a királyság nem szimpla földi uralom: a hatalom szakrális.

Az udvari bolond a törvényeken kívül, azok fölött állt. Nem szolga volt, nemcsak komédiás, hanem mintegy a király árnyéka. Szemben minden korabeli hatalmassággal, egyedül ő tegezhette az uralkodót. A szavába vághatott, kigúnyolhatta, szemébe vághatta a legkényesebb igazságot is. És a király nem tiltakozhatott. Uralkodókat, hadvezéreket kivégeztek, udvari bolondot soha. Feladata több volt a koronás fő szórakoztatásánál, fontos szerep hárult rá az udvari intrikák kivitelezésében, a királyi ágyasok felhajtásában, sőt, az ügyes bolond befolyásával is üzérkedhetett.

Zsigmond király kedvenc udvari bolondját Porrónak hívták. Eredetileg papnak tanult az istenadta, akit polgári nevén Johannes Talanderinek hívtak, de kiugrott, és felcserélte a reverendát a csörgősipkával. „Jónak és hűségesnek mutatkoztál, és kotnyelességed álarca alatt, amely Cato szerint az igazi mély bölcsesség, szüntelen odaadásoddal gyakran életveszélyektől mentettél meg” – írta az uralkodó Porro nemesi kiváltságlevelében. Mert tudni kell, az udvari bolondok nemességet kaptak, és a király úgy tekintett rájuk, mint legfőbb tanácsadóira.

 

Porro halála utánról, 1476-ból származó feljegyzés szerint Mátyás király és Beatrix lakodalma idején Lebersit volt az uralkodó fő bolondja. Amikor Mátyás Olmützben találkozott Podjebrád György cseh királlyal, a két uralkodó tanácsadói ádáz – és eldöntetlen – vitába bonyolódtak a katolicizmus és a huszitizmus ügyében. Mivel jelen volt mindkettejük néhány udvari bolondja is, valaki felvetette: ha a bölcsek nem tudnak igazságot tenni, próbálják meg ugyanezt a csörgősipkások! Össze is verekedtek és Mátyás bolondja kerekedett felül, mire az egyik cseh úr sértett hitbéli önérzetében megütötte. Hogy ez mekkora otrombaság volt, mi sem mutatja jobban, mint hogy a magáról megfeledkezett cseh hatalmasságot honfitársai ott helyben elagyabugyálták, hiszen a bolond szent és sérthetetlen…

1477 farsangján Mátyás tizennégy tarkabarka rongyokba bújtatott csörgősipkást ültetett paripára, s ezek a bolondok piszkafákkal vívott „lovagi tornával” szórakoztatták a budai járókelőket. Volt Mátyásnak egy másik kedvenc bolondja is, Tibrili. Ő adta tudtul a Bécsben tanácskozó uraknak a király halálhírét, hiszen egyedül ő léphetett be külön engedély nélkül Mátyás hálószobájába.

II. Ulászló budai csörgősipkásainak csak a nevét ismerjük: Barkó, Miklós törpe és Megala…

De nem volt bolond a bolond! Miksa császár udvari tréfamester, Kunz von der Rosen a trón mögött titkos birodalmi kancellárrá emelkedett, és hatalmas vagyont harácsolt össze. Tréfái durvák és könyörtelenek voltak. Évekig kacagva mesélgették Kunz egyik leglátványosabb mókáját, amelyet a birodalmi gyűlés idején rendezett meg. Összecsődítette a város vakjait, fütyköst adatot a kezükbe, a piactéren egy cölöphöz hízott disznót köttetett, és kihirdette a világtalanoknak: azé a disznó, aki leüti. A magas uraságok és a nép egyszerű fiai harsány röhögéssel nézték, amint a disznóra áhítozó szerencsétlenek vadul eltángálják, véresre verik egymást. Ebben a hátborzongató jelenetben a kor olyan allegóriája tárul elénk, ami nem szorul további magyarázatra.

A XV. század vége a bolondünnepek, maskarás felvonulások, a legbolondabb viseletek virágkora volt. Mint a magyar középkor kutatója, Zolnay László megjegyzi, Moháccsal elenyészett a budai udvari élet, az udvari bolond intézménye is megszűnt, és később sem kelt életre. Ennek persze nem Mohács volt az oka, hanem, hogy a középkor elmúltával az emberek gondolkodásmódja is megváltozott. Az újabb korok már nem érzékelték a hatalom szakralitását. Elfeledkeztek arról, hogy a király árnyéka, a bolond nem közönséges pojáca, hanem általa van jelen az egyenesség, a képmutatás nélküli igazság az uralkodói udvarokban, ahol mindenki nyájasan és szemrebbenés nélkül hazudozik, csak a csörgősipkás nevezheti néven a dolgokat. Amikor a középkor utáni időszak elvesztette az udvari bolondokat, sokkal többet veszítettünk, mint azt gondolnánk.

Szerző: Katona Zoltán