A föld népe, a parasztság
A középkori parasztság életéről igen nehéz egységes képet rajzolni. A kor írástudói, a művelt emberek mélységesen lenézték a jobbágyokat, és ebből kifolyólag igen gyéren tudósítanak róluk, s akkor is árad belőlük a gyűlölet, a megvetés. Több ezer oklevelet kellett ahhoz tanulmányozni, hogy a korabeli paraszti élet elénk tárulhasson. De azért óvatosan kell bánni a kapott eredménnyel, mert a parasztság körülményei koronként és helyenként is nagy különbségeket mutatnak. Próbáljunk mégis egy Európára általánosan rá illő képet alkotni a középkori állam alapját alkotó, a társadalom legnépesebb rétegéről.
Sajnos minél messzebb tekintünk vissza a múltba, annál halványabb, elmosódottabb ez a kép. A X. század előttről csak egy falu körvonalai sejlenek fel, ahol szalmatetővel fedett gödrök a házak. Később már élesedik, a XIII-XV. századi falut részleteiben is láthatjuk. A nagybirtok szerves része. A nagybirtok független gazdasági egység. A létfenntartáshoz minden nélkülözhetetlent előállít, sőt felesleget is termel, amit a közeli városok piacain értékesít. Ebből fedezi a birtokon elő nem állítható eszközöket.
A föld tulajdonosa bármekkora területet birtokol is, emberi erő híján semmire nem megy vele. Fabatkát sem ér, ha nem élnek rajta dolgos, hozzáértő emberek. A népvándorlás viharát követően a parasztok munkája által a megművelhető földterület ugrásszerűen megnőtt. Erdőket irtottak ki, mocsarakat csapoltak le, szőlőt, gyümölcsösöket telepítettek és a feltört földeket termővé alakították. Ennek ellenére - paradox módon – uraimék semmire sem becsülték a jobbágyaikat.
A középkori ember elfogadta, hogy mindenki az ősszülőktől származik, ám semmi kivetni valót nem látott abban, hogy oly különböző sorban él. Az égben az angyalok és szentek között is hierarchia áll fenn, ez a sorsa az embernek is – tanította az egyház. Káin paraszt volt, utódai is azok lettek. A jobbágy tehát Isten rendeléséből szenvedi el nehéz sorsát, és leszármazottai is követni kötelesek ebben. Az egyház ezekért a tanításokért megkapta jussát az uraiméktól. A keresztény egyház feje, a pápa lett a legnagyobb hűbérúr. Az egyház tanításai jobbágyok millióit tartotta féken. A szószékről jövő dörgedelmek sorsuk elviselésére, és engedelmességre buzdította az elnyomottakat. Ez jól jött az uralkodóknak, cserébe földeket juttatott a papságnak, és azok szempillantásnyi idő alatt hatalmas vagyon felett rendelkezhettek.
Bármelyik szakaszát nézzük a középkornak, jócskán látunk benne kivetnivalót. Milliók éltek nyomorban, félelmetes járványok tizedelték a lakosságot. Kegyetlen főurak gyilkolták egymást és jobbágyaikat. Útonállók fosztogattak mindenütt. Az emberélet ebben a hiperbrutál korban semmit sem ért. A maihoz hasonló karhatalom, rendfenntartó erő, az államhoz csatolható, egységes bűnüldözés nem létezett. Az egyetlen erőszakszervezet a királyi, illetve hűbéres hadak voltak. A törvények – már ahol érvényt tudtak szerezni nekik - kegyetlen büntetéseket írtak elő. Lényegük a megfélemlítés és a bosszú volt. Az ítélet joga, a kisebbségben lévő urak kezében volt.
Tobzódott a babona, és az ostoba hiedelmek véres tettekre sarkalták a tudatlanokat. Máglyák világították be a városok piacait, és karók meredeztek a vidéki utak mentén. Páncélos lovagok vágtattak a harcmezők felé, s királyokat emeltek trónra, vagy buktattak meg. A harci mének patái alatt sikoltva vonaglott Európa.
Eközben a parasztság szívósan dolgozott, s keze nyomán átalakult a földrész arculata. Az egykori erdővilág-Európa eltűnt. Falvak épültek, és kopár vagy mocsaras területek alakultak át művelt területté. A településeket úthálózat kezdte összekötni. A haszontalan növényeket szétválasztották a vadonban található, kincset érő, termő egyedektől. A kolostorok szerzeteseitől megtanulták a gyümölcsfák oltását, a szőlő nemes termesztését. A lekvárok, befőttek tartósítását, s még ezernyi dolgot köszönhettek azoknak a nagyszerű frátereknek.
De vessünk végre pillantást a jobbágyra. Nagyon nehéz általánosítani, hiszen pillanatnyi léte függ a természet viszontagságaitól, a birtokos úr toleranciájától, és az időszak politikai történéseitől. Azért próbáljuk meg! Vegyünk egy viszonylag békés, átlagos terméshozamú, járványmentes területet. (Persze, ez a középkorban idillinek mondható környezet sem javítja túlzottan a jobbágy életszínvonalát.)
Rabszolgának szabad, szabadnak rabszolga. Van tulajdona, ami halála után az úré. Akkor viszont még sincs tulajdona? Szabadon költözhet, de a kötelezettségei (telekbérlet, adótartozás, stb…) mégis a birtokhoz kötik. S ha ennek ellenére elmegy, könnyen megesik, hogy a másik földesúr kiadja, kéz-kezet mos alapon. A legtöbbjük sanyarúbb sorsú, vézna, elgyötört alak. Korán hal. Az állandó nehéz munka és az éhezés felőrli minden erejét. Soha nem lakik jól. Az ásatások és képek alapján alacsony és sovány, gyakori a rendellenes veleszületett elváltozás is. Ritkán tisztálkodik – alig van lehetősége rá - ezért könnyű prédája a járványoknak, betegségeknek. Reumás a hidegtől, foghíjas az egyoldalú táplálkozástól.
Öltözete a leggyakoribb paraszti viselet a XV. századig a férfiaknál vászoning és térdig érő tunika, melyet derékon öv fog át. Az ujj rövid, szabadon hagyja a kart. Télen állatbőr bekecset viseltek vagy négyszög alakú szövetköpenyt vetettek a bal vállukra és jobb vállukon valami fibulával fogták össze. Lábukon nadrág volt térdig, amely harisnyában vagy lábszárvédőben folytatódott, amelyet a bőr lábbelik 1,5 méteres szíjai, térdig feltekerve tartottak meg. Nyáron karimás kalapot, télen csuklyát hordtak, amely homloknál kissé előre állt, hogy védje az arcot, a zsákszerű ruhadarab a vállakon szétterült. Hajuk rövidre nyírt, ezt egyrészt rendelet írja elő, másrészt a munkájuk is megköveteli. A nők inget és egy ingszerű hosszú köntöst hordanak. A tehetősebbek hímzettet. Bocskort és harisnyát viselnek. Mivel hét közben nem fürdenek, tetű, bolha kínozza őket. Ez ellen fűszeres illatú szárított növényes zacskót aggatnak a ruhájuk alá.
A XV. században eltűnik a tunika, és zubbonyt viselnek, a nők pedig felül testhez simuló inget, alul bő szoknyát, ami sokkal rövidebb, mint a hölgyeké. A kötényt munkához és dísznek is használják. Fejükre kendőt kötnek.
A parasztok általában háromszor étkeztek naponta: reggelire levest, tejet esetleg sajtot és könnyű sört fogyasztottak. Ebédre kását, legelterjedtebben kölesből. Vacsora ismét túró vagy sajt és sör. Hús csak vasárnap ebédre készült. Disznó vagy birka. A disznó volt a fő húsforrás, mivel az erdőben „makkoltatva” egyszerű volt a tartása. Azok a sertések közelebb álltak a vaddisznóhoz, mint a maiak. Miniatűrökön látható, hogy füle rövid, felálló, feje igen hosszú, pofája hegyes és néha még az agyara is kilátszik. A birkát csak a jobbágyok ették, az urak nem tartották a húsát ehetőnek, csak úgy, mint a kecskéét sem. A tehén vagy ökörhús csak elhulláskor került az asztalra, mert a sok munkától (a tehenet is befogták az igába) soványak voltak.
Fontos megjegyezni, hogy a kontinens népessége 1050-től 1300-ig 46 millióról 73 millióra emelkedett, a háborúk, járványok és a kivédhetetlen természeti csapások ellenére is. Az átlaghőmérséklet ebben a háromszáz évben a mainál 1 fokkal magasabb volt, ugyanakkor a csapadék mennyisége jóval több, és elosztottabb. Könnyű belátni, hogy a kedvező éghajlati viszonyok a flórának és faunának milyen optimális környezetet teremtettek. A természet e kényeztetése az emberi populációra is kihatott. A gyarapodó népességnek még több művelhető, termékeny földterületre volt szüksége, ezért az erősek és agresszívek terjeszkedése folyamatos feszültséget táplált az egész korszak alatt. A béke fogalma nehezen volt értelmezhető akkoriban. A társadalmi berendezkedés katonai alapokra helyeződött.
A XIV. századtól változott az éghajlat. Beköszöntött az ún. kis jégkorszak. A növényi eredetű táplálékok a bizonytalan termés miatt korlátozódtak. Az állattenyésztés került előtérbe, hiszen a jószág a legelőn, földművelés nélkül is tartható. A táplálkozás minősége tehát átalakul. A főbb kalória beviteli forrás a hús lesz. Ezeket, ha tehetik, erősen fűszerezve fogyasztják a parasztok is. Só, kömény, kakukkfű, zsázsa, borsikafű, ritkán gyömbér és később bors.
Hétköznap az italuk víz, tej vagy író. Ünnepnapon sört, almabort, avagy szőlőtermő vidéken bort ittak. Ha lehetett részegségig. Nem volt nehéz, hiszen ritkán jutottak hozzá.
A falu nagysága, elrendezése rendkívül sokféle. Lehet út menti, összevissza, vagy egészen távoli házak, tanyaszerű. Középen a templom körül van a temető. (Érdekesség: a később fallal kerített templomok, magukba foglalták a temetőt. A várépítések alkalmával a tovább növekvő épület padozata került a temető fölé, a falak által behatárolt területre. Mivel ez lehetett a legnagyobb helyiség, lovagteremmé vált. Cemeteriumnak (görög: pihenőhely) neveztetett a temető. Világosan látszik honnan ered a „cinterem” elnevezés.)
A paraszti munka nagyon nehéz. Az eke korszerűsödése, kerekekre szerelése és a szügyhám elterjedése jelentősen növeli a hatékonyságot. A szántás nem túl mély. Gyakorlott gazdák ezt javasolják, „mert ha mély, terméketlenné teszi a földet”. A barázdák nem mindig egyenesek, követik a keskeny földszalagok hajlásait. Vetés előtt először fakalapácsokkal a nagyobb rögöket szétverik. A föld betörését követően vetnek. Kézzel, egyenletes mozdulatokkal széthintik a magot, majd boronálják. Az ólakból gondosan kivezetik a trágyalevet a földekre, vagy edényekben kihordják. Az erőfeszítések ellenére a földek előbb-utóbb kifáradtak. Pihentetni kellett. Elterjedt a háromnyomásos gazdálkodás. Bizonyos kimerült részeket ugaron hagynak, vagy legelőként hasznosítják. A körforgáson alapuló elv, kényszer pályára tereli a közösséget, és a parasztok segítik egymást, egyesült erővel művelik a földjeiket.
A trágya rendkívül drága, általában a földesúr finanszírozza meg, a termés egy bizonyos részének fejében. Persze jár még neki bőven ezen felül is. Országonként más az adórendszer, de egyben megegyezik: a végletekig való kizsákmányoláson alapul.
Betakarításkor az elvetett mennyiség háromszorosát remélik, akkor hoz hasznot a föld. Az alatt nem éri meg foglalkozni vele. Ahol lehet, csatornákat ásnak öntözés céljából, egyébként csak az égiekben bízhatnak. Törvény tiltja, hogy bárki is a bevetett földeken járjon.
Aratáskor a gabona felső harmadát vágják le, egyszerre annyit, amennyit marokkal át tudnak fogni. A szára takarmánynak, trágyának kell. Ezt kaszálják, csak úgy, mint a rétet. Az akkori kasza valamivel hosszabb és hajlékonyabb volt, mint a mai. A learatott gabona a csűrbe kerül. Majd később, a kinti munkák után csépelik, vagy nyomtatják ki. A házak körül konyhakerteket műveltek. Káposzta, hagyma, borsó a fő termény, de közkedvelt a spenót is. Igen dicsérik a gyógyhatását: „orvosolja a mellgyulladást”. A karalábét is ismerik már. Tulajdonképpen majdnem minden kultúrnövényt termesztenek, mint ma, kivéve persze a burgonyát, paradicsomot, paprikát, tökféléket és kukoricát. A növények minden részét hasznosítják, ha másra nem jó, akkor takarmánynak.
A földek szélére gyümölcsfa sorokat ültetnek. A reneszánsz korában nagy divat volt az oltás. Mindennel próbálkoztak. Egy történetíró valahol azzal dicsekszik, hogy látott fát, amin egyszerre alma, szőlő és dió termett. Ismerve a kor nagyotmondásra hajlamos éráját, azért ezt ne higgyük el, de annyi bizonyos, hogy a kertészek akkoriban rajongtak az efféle furcsaságokért. Minden esetre a szilva és ringló és a különböző almafajták, körték idegen tőbe való egyesítése sikerült.
A szőlőművelésben a kolostorok fráterei az úttörők. Nem csak az istentisztelethez kell a bor, szívesen issza azt bárki, bármikor. Anglia, Észak-Franciaország messziről hozatják a nedűt. Híresek a rajnai, és a XII. század után a ”hun” bor.
Nézzük, hogyan is laktak ezek az emberek, figyeljünk meg egy tipikus házat! Hat, hét méter hosszúak és három, négy szélesek, félig földbe ásottak. Faoszlopok közé fűzött ágakat tapasztottak agyaggal, ez volt a fal. A piciny ablakok nyáron nyitva, télen vászonnal, deszkával zártak. Szalmatető kerül a falakra. Kémény nincs. A középen álló háromláb befüstöli a helyiséget. Borzalmas a levegő a szobában. Az asztallapot csak az étkezéseknél helyezik a kecskelábra, amit székeken ülnek körbe. A falon lógnak az edények, szerszámok. Egy ágykeret van, azon a ház ura és felesége, vagy a beteg fekszik. A többiek szalmazsákon a döngölt padlón alszanak. A fal mellett, jól lezárt ládában az ünneplő ruhákat tartják. Nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Világítás csak ünnepnapon, akkor is faggyúgyertyával, mécsessel. A viasz nagyon drága. Ha a gazda méhet is tart, inkább eladja a viaszt, mintsem maga használja fel.
A ház mögött ólak, istállók épültek. Az eszközöket is itt tárolják, korabeli hagyatéki összeírások sorolják: ásó, talicska, csákány, kapa, és minden ma is használatos kellék. Semmi újat nem találtunk fel a kézi gazdálkodásra. Alacsony vesszőből fonott kerítések tartják a ház közelében az aprójószágot: tyúkot, libát, kacsát. Ha nem kell mélyre ásni, kút is van, esetleg közösen a szomszéddal, ha nincs, mindig akad patak a közelben. Arra nagyon vigyáznak, cserzőműhely, kenderáztató csak a településtől messze, a folyással lefelé lehet.
A paraszt az urának számtalan kötelezettséggel tartozik. Robotot kell adnia, a legenyhébb a heti egy nap ingyen munka. Ilyenkor az ura köteles étkeztetni, napi kétszer. A munka többféle lehet: várépítésnél segédmunka, útépítés, favágás stb… A robot pénzen kiváltható, ez mindenkinek jó, mert a paraszt nem szívesen robotol, érthető módon hajlamos a lazsálásra, és az elvégzett munka is hagy kívánni valót maga után.
Tartozik még adót fizetni a termés bizonyos hányadával. Van kapu-adó, ez a kapu nagyságától függ, befér-e a szekér rajta? Adózik az egyháznak is. Léteznek alkalmi adók, pl. ha háború fenyeget. Ajándék, melyet ünnepnapokon köteles urának küldenie. (Legtöbbször ezt az úr pénzesítette!) Fizet az erdőhasználatért, halászati engedélyért. Nem építhet malmot, csak az ura malmában őröltethet, persze pénzért és mindjárt fel is jegyzik mennyi gabonája termett. Csak az uradalmi kemencében sütheti meg a kenyerét. Ha otthon titokban kis kézi köveivel őröl, hüvelykujja levágatik. Akkor is, ha a szénégető boksájához nem a lehullott ágakat használja, hanem élő fát vág ki. Az „első éjszaka joga”, ami nem „azt” jelenti már, mint a barbár századokban, hanem bizony meg kell váltani pénzen! (Halkan megjegyzem, arra a jogra nem is volt szükség, hiszen az uraság, ha olyan gondolata támadt, hát berendelte a leányt cselédnek. Tán annak jobb dolga is volt, mint a putriban…) A hadkötelezettség: aknásznak, utásznak ostromokhoz, mesterembert ácsnak az ostromgépekhez. A jobbágy halála után ura örököl, ha nincs özvegye. Továbbá csak megszabott napokon vadászhatott, s még ezernyi szabály, kötelesség, adósság - sorolni is teher, nem hogy elszenvedni!
A jobbágynak több kitörési pont áll rendelkezésére a kilátástalan nyomorból. Ha eszes a gyerek, a földesúr engedélyével papnak tanulhat, vagy kolostorba vonulhat fráternek. Esetleg megválthatja a „szabadságát”, de ez nagyon sok pénzbe kerül. Ebben az esetben inkább az elköltözése miatt elmaradó hasznot kell megtérítenie, vagy legalábbis enyhítenie a kárt, amíg kerül valaki helyette.
Amúgy többnyire valószínűleg csendben eloson, mert ez a biztosabb. Ha elég messzire menekül, nem üldözik, mert az költséges mulatság. Amennyiben elég erős termetű, katonának állhat. De más birtokon is jelentkezhet munkára. És végső esetben a város jelenthet oltalmat, ám jó távoli vidéken, mert a közeli helyekre elér az úr keze.
Voltak persze jobb módú parasztok is, ez inkább a Németalföldre jellemző. Nagy földet béreltek, és megtudtak állapodni a tulajdonossal különböző előnyös feltételekben. Például gyümölcsöst telepít, és „x” évig övé a termés, utána kell csak adóznia, vagy ehhez hasonlókban.
Egy vagy több falu választott bírót. Több kiváltsággal rendelkezett, hogy kompenzálva legyenek a hivatásával járó kellemetlenségei. Ugyanis Ő felügyelte a beszolgáltatás rendjét, kapcsolatot tartott a bírtok tulajdonosával. A kisebb tyúkperekben is Ő ítélkezett, ami egy zárt közösségben igen kínos dolog. A robotra hívottak kiállításáért is felelt.
A komolyabb ügyek elbírálása az uraimék feladata volt. Úgymint: telek határok megsértése, emberölés, vagy annak kísérlete. Az „Úriszék” intézményének keretein belül történt az igazságszolgáltatás.
Azért kerültek vidám ünnepek is a faluban: ha letudták a termésadót, vagy valamilyen engedmény emlékére ültek vigasságot. Ha volt rá mód, szívesen játszottak a fiatalok. Rendszeresen tartottak íjász versenyeket. Szerették a labdajátékot. Szalmával kitömött bőr labdát rugdostak Angliában, ez elég durva játék volt. De játszottak a golfhoz hasonlót is. Nálunk természetesen az „árkon-bokron át” lóversenyek voltak divatban. „Szent Lászlóvá” avatták a nyertest, aki helyett egy évig dolgozni voltak kötelesek a legények. (Valamilyen oknál fogva ezt büntették uraimék, sőt az inkvizíció is foglakozott vele, olyannyira, hogy egyszer fel is húztak a fára a verseny résztvevőit. Hogy miért?)
Végül ejtsünk szót az időről időre fellángoló parasztfelkelésekről. A középkori viszonyok között nem volt csoda a lázadás. Az elnyomás, a jogok megnyirbálása, a nyomor, és az éhség gerjesztette agresszió rendszeresen söpört végig Európa királyságaiban, jelentősen meggyengítve azokat. Eredményük pedig csekély volt, ha nem éppen százszoros teher - és minden alkalommal vérbe lett fojtva! A bosszúk rettenetesek voltak, és generációkra megbénította a szegényeket.
De hogyan is győzhettek volna? Fellázad és elkezd fosztogatni, erőszakot, bosszút tenni uraimékon, de csakhamar karón ülve találja magát, mert elnyűtt a fizikuma, és a gyenge pszichéje sem viseli el egy csata megrendítő történéseit. Harcértéke ezért csekély. Nem szállhat szembe emberölésre képzett páncélos zsoldosokkal!
Még akkor sem, ha akad köztük néhány kardforgatást ismerő elszegényedett kisnemes, vagy kalandor, mint Budai Nagy Antal jobbágyseregében. Eltiporták! És a balga Dózsa. Mit reméltek vajon Lőrinc pappal? Csupán feldúlni akarták az országot éhségük vak dühében? Hát az sikerült, és mellesleg kiharcolták maguknak a „röghöz kötést” is. Sajnos a kizsákmányolók mindig erősebbek, de hiszen épp azért ők az urak…
Szerző: Katona Zoltán