A város népe, a polgárság


 „Készülj fel, utazásra hívlak!
  Mondj búcsút e súlytalan kornak…
  …
  Bűvös szelek köpenyében messzi tájra szállunk,
  Alattunk az Idő-tenger sötét tükrét látod…”  
                                                                                   

   Szálljunk vissza hosszú évszázadokat, és sétáljunk egy középkori városban! Békeidőt választottam a biztonságunk miatt, ám azért csak mindig maradj mellettem, és lehetőleg ne szólj! A mai beszédünket félreérthetik, és a középkori emberek keze könnyen eljár s  megvillan a kése is olykor. Nem beszélve a babonákról! Hamar inkvizítor előtt találhatjuk magunkat.
Öltsünk hát általános korabeli ruházatot! Csuklyádat majd ne hajtsd vissza, mert az ápolt frizuránk is feltűnést kelthet, és mi a nyugodt szemlélődés miatt pont azt akarjuk elkerülni.

  Füstöt érzek. Figyelj csak, közeledünk! Előbb magasan elrepülünk fölötte, - így lentről nagyobb madárnak nézhetnek - s mi nyugodtan szemügyre vehetjük az alaprajzát. Ez éppen egy sokszög alakú, talán hét-nyolc szöglete van. A falain legalábbis annyi tornyot számolhatunk. A belső, a várhoz közeli jól behatárolható területén kusza összevisszaságban állnak az épületek és girbe-gurba, hihetetlenül keskeny utcák tekergőznek. Itt jóval több torony látható. Román stílusú templom- és lakótornyok ezek. Kijjebb haladva már látszik némi tudatosság, egyenesebb a házak sora, néhány kereszteződésnél térré öblösödik az út. Nézd, ott vásárcsarnokot emeltek. A gótikus templomok tornyai sokkal magasabbra törnek, mint a belváros öreg templomaié. Sőt, körülötte tágas tereket is látunk, bár a rengeteg árus sátra szinte teljesen ellepi.

  A város falához is házak tapadnak belülről, soraikat csak az ismétlődő kapuk védművei szakítják meg. Sáncot is emeltek a vizesárok kitermelt földjéből. A közeli kis folyót terelték bele egy zsiliprendszer segítségével, amit toronnyal erődítettek meg.
  A falon kívül is folytatódik a település. Ott már csak földszintes lakóházakat látni, állatvásárokat, vámszedők mázsáló állomásait és raktárakat. Még távolabb pedig megművelt földeket, s a dombokon szőlőskertek futnak fel, pincékkel tarkítva. A városfal kapui felé az égtájak felől, egyre szélesedő utak érkeznek. Nyüzsög ez a környék is az emberektől, - milyen szerencse, heti vásár van! - és a szekerek, állatok által felvert por a háztetők magasságában finom baldachinként függ.

                                                                                                                                                        
  A szemet csípi a város felett lebegő áttetsző füst. Kemencék, pecsenyesütő tűzhelyek tucatjai engedik az ég felé, és a külvárosi kovácsok izzó faszenének szagával keveredve könnyet fakaszt. Ereszkedjünk hát le! Távolabb, abban az elhagyatott ligetben alkalmas lesz. Ott elrejtjük bűvös köpenyünket, és felfedezőútra indulunk a város szívébe.
Intelek újra kedves útitársam, légy résen! Mindenféle népek keverékébe megyünk. A vásár ide vonzza a környék összes söpredékét. A becsületes kereskedők és parasztok között szép számmal megbújik a tolvajnépség. Ráadásul ilyenkor fegyverforgatók is érkeznek kardot, páncélt, csizmát vásárolni. Nem mind lovag és fegyvernök aki vértet hord! Zsoldosokkal is összetéveszthetők, és azok bizony agresszív, brutális emberek. Óvakodjunk!
  A városok utak kereszteződésében, nagyobb révek körül, esetleg két folyó találkozásában alakultak ki maguktól oly módon, hogy egy ilyen központi hely, állandó jelenlétre késztette a forgalomból hasznot húzó kereskedőket, mestereket. De sokszor központi (királyi, földesúri) rendeletre, ösztönzésre települtek oda. Kétféle város létezik. Váras, (vár-os!) vagy vár nélküli. A középkori város, fallal, sánccal, esetleg vizesárokkal körülvett területen fekszik. A fal akadályozza a fejlődést, ezért túlzsúfolt a település. Ekkoriban ismeretlen fogalom volt a várostervezés. Először a vár épült meg, majd a vonzása miatt a köré települt lakosság által épített házakat valamilyen külső fenyegetés hatására, fallal vették körül. Ez komoly erődítménnyé tette. Nem csak a terjedelme miatt, hanem a bent lévők létszáma okán. Várost nem igen ostromolt meg holmi kalandor rablóbanda.
  A tervezés hiánya ellenére is, szükségszerűen bővülnie kellett egy városnak. A lakosság növekedése, az országban betöltött áruforgalmi szerepe, és ez által stratégiai fontossága megkövetelte az innovációt. Az kezdeti zabolátlan építkezéseket később rendeletekkel, telekhatár és út kijelöléssel próbálták rendezett irányba terelni. Sok alaprajzon megfigyelhető, hogy a belváros (óváros) kesze-kusza vonalai kifele haladva egyre rendezettebb és átgondoltabb képet alkotnak. Persze, majd ha beléptünk a kapun, látni fogjuk, hogy ez még korántsem tökéletes.
  Egyelőre közelítsük meg az elővárost. Ez tulajdonképpen több, a falon kívülre települt falu. Úgy is élnek itt a jobbágyok, mint vidéken. Rájuk nem vonatkoznak a város polgári rendelkezései. A földesúri hatalmat a város gyakorolja felettük. Ez igen érdekes téma: a középkori város legtöbbször a király kincstárát gazdagítja a befizetett adóival. Cserébe kiváltságokat, jogokat és földeket kap, amiket a király meg is vonhat. Beleszólása a város életébe viszont nincs, és a falakon belül sincs tulajdona. Sőt, a szabad királyi városok pallosjoggal is felruháztattak.
  A polgárság vagyoni helyzet alapján képviselőket választ a városi tanácsba. Polgár tulajdon alapján lehet valaki. Nagyon fontos tudni, hogy a telek, ami  a falakon belül van magántulajdon! Nem vehető el és nem osztogatható. Eladni és megvenni lehet.             
  A középkori városok törvényei szerint a polgár (latin: civis) a város közösségének teljes jogú tagja volt és rendelkezett minden ehhez kapcsolódó joggal és kötelességgel. A városok népességének a polgársághoz nem tartozó korlátozott jogokkal rendelkező részét a lakosság többi tagja képezte. Polgár a középkorban csak férfi lehet, nő az akkori jogállás szerint polgár nem lehetett és polgári státuszhoz kapcsolódó hivatalt nem viselhetett. A polgárok a társadalom néhány százalékát teszik csak ki.  Azt, hogy valaki polgár lehessen alapvetően az adott személy vagyoni állapota határozta meg. A legtöbb középkori városban (Hanza városok, magyarországi bányavárosok) ez közvetlenül az adott személynek a városban található adóköteles ingatlanához kapcsolódott. Ennek megfelelően a középkori városok lakosságának csak a kisebbsége nevezhette magát polgárnak. A polgárság a nemesi címektől eltérően nem örökletes vagy élethosszig tartó cím volt, hanem szorosan kapcsolódott az illető vagyoni helyzetéhez. A vagyon (ingatlan) elvesztése, az ingatlan eladása, üzlet vagy műhely átadása (akár az illető saját gyermekének is) a polgári cím elvesztésével járt. Amennyiben a vagyont a cím viselőjének gyermeke kapta, az folyamodhatott polgárságért.
  A középkori Magyarországon a szabad királyi városok teljes jogú lakosait hívták polgároknak. Ők voltak jogosultak a közösség életét meghatározó kérdésekben határozatokat hozni, illetve a határozatok meghozatalában részt venni.

                                                       
  Egyszóval az elővárosok lakói nem élvezhették a polgárokra vonatkozó előjogokat. Tekintve, hogy lakóhelyük a tűzvonalban volt, hiszen ostrom idején az ellenség megszállta a környéket, nem egyszer teljesen elpusztítva azt, tulajdonuk sem lehetett. Háború esetén azért természetesen a falak mögött kaptak menedéket és védhették a várost és az előjogokat élvező polgárait.  
  Vegyüljünk el az úton haladó között! Megművelt földek között vezet az igazi, hamisítatlan középkori út. Itt még csak szekérnyom széles, szerencsénkre régen volt eső, most csak a port vagyunk kénytelenek nyelni. A kerekek mélyen bevágták a nyomot, s itt-ott tengelytörő kövek kandikálnak ki.
  A földekről annyit kell tudnunk, hogy a város szükségleteit, ha nincs igény a változatosságra, szerencsés időjárás alkalmával kielégítik. Kezdettől fogva nagy szerepet játszik a mezőgazdasági termelés. A királyi kiváltságlevelekben gyakran szerepelnek földadományok. Egy 3-4 ezer lélekszámú városnak, 20-30 ezer kat. hold terület kiválónak mondható. És bizony ennél sokkal nagyobb földekkel, erdőkkel  is rendelkeztek némely városok. A szántóföldi gazdálkodás mellett, mint ahogy a látjuk szőlőműveléssel is foglalkoznak derék polgáraink. Bérmunkásokkal műveltetik ezt a középkorban oly fontos gyümölcsöt. A kutak vize többnyire ihatatlan, ezért a bor iránt óriási a kereslet. Az ebből fakadó spekulációk miatt a szőlő ára szinte az egész korszak alatt nagyon magas. A munkások tömege is a város létszámát gyarapítja és az idényben a városfal tornyaiban vannak elszállásolva.
   Jócskán bent járunk már az elővárosban. Szerencsére magunk mögött hagytuk már a cserzővargák műhelyeit. A különböző erjedő növényi cserző anyagokon kívül még a kutyaürüléket is felhasználják. A kezdő inasok egész nap róják az utcákat és egy csöbörbe gyűjtik, majd a műhelyek udvarán felhalmozzák. Nem csoda, hogy külön csapszéket üzemeltetnek számukra…
  A falakon kívül találjuk a patkoló kovácsokat is. De persze nem csak patkolnak: itt készül a hordókhoz, a szekerekhez és a mezőgazdasághoz nélkülözhetetlen alkatrész. A bányák közelében működő vashámorokból, kereskedők útján veszik az alapanyagot: lemezt, rudakat, öntvényeket, stb... A faszenet az erdőkben élő jobbágyok boksái szolgáltatják, szintén kereskedők kezein keresztül.
  Már szélesedik az út. Ez az állatvásárok miatt van. A marhákat, birkákat a vásárba a mezőkön terelik, csak a város közelében hajtják fel az utakra. Ennek van más oka is, nem csak a szűkös hely: az adócsalás. A mezőkön elkerülhetik a vámhelyeket, titkos gázlókat is ismernek a tőzsérek a révek elkerüléséhez, ti. az ilyen adószedő állomásokra nem az összes állatot hajtják be.       
    Nézd, ezek a magas épületek raktárak, hombárok. Nagykereskedés folyik itt. Sokszor le sem veszik a szekérről a terményt, azzal együtt hajtja tovább a vevő.  És ezek a szekerek a mázsaszekerek. 6-8 ló vontatja, 200 lenyúzott marha bőre is ráfér. Rugózás nélküli, csak teherszállításra alkalmas, ormótlan alkotmány. Általában karavánokban halad, a lovak váltása szervezetten, ütemezve zajlik. A vámhelyeken a harmincadosok által lepecsételt járművet csak az árumegállító joggal rendelkező városokban szabad újból kinyitni. Ilyenkor az árut a város mérlegén újból megmázsálják.  
   Most már közel járunk a felvonóhidas, rácsos kapuhoz. Vásár idején könnyű bejutni a ki-be áramló néppel. Hajnaltól sötétedésig engednek csak be. Úgy látom most az őrség csak felületesen szemléli a belépő tömeget. Az őrség tagjai lehetnek városi lakosok, de ha van elég pénz rá, megbízható zsoldos katonákat fogadnak.    Az ő dolguk a kapuk őrzése, a tűz figyelése. Rendvédelmi feladatot csak akkor látnak el, ha egy kocsmai verekedés nagyon nem akar csitulni, vagy az éjjeliőr tolvajt fog. Ostrom esetén a felfegyverzett polgárokkal együtt védekeznek. A középkorban mindenki értett valamilyen szinten a fegyverforgatáshoz. A tőr, vagy kés alapvető személyi felszerelés gyanánt ott volt mindenki övében. Sokan kardot is hordtak. A polgárok sem valami elpuhult fickók voltak. Lándzsával harcoltak a falon, ha úgy hozta balsorsuk. (Innen a „nyárspolgár” elnevezés.)
  Ott egy kordé malacokkal, segítsünk tolni, mintha mi is mészáros segédek lennénk! Jól van bejutottunk. Figyelmeztetlek, hogy nézz a lábad elé! Mint látod nem esett eső, itt mégis sár van. Sajnos hiába a sok tanácsi rendelet, éjszaka suttyomban kiöntik a konyhai hulladékot és a szennylevet az utcára. De ha még csak azt öntenék ki!
  Lusták elvinni a hulladékot a kijelölt bástyákra, ahonnan az árokba vethetnék. Hemzsegnek a patkányok mindenütt. Van, amikor már nem bírják tovább és kitűznek egy napot a takarításra.  Akkor minden háztulajdonos köteles a portája előtti utat megtisztítani saját háza népével. Ilyenkor az illemhelynek használt kapualjakat, boltozatos átjárókat, sikátorokat is rendbe teszik. Ha végeztek vele, felvonulást és vigasságot rendeznek az utcákon a tisztaság örömére. (Mert tudni kell, hogy minden alkalmat megragadnak az ünneplésre!) Persze alaposan berúgnak, és még aznap este újra összerondítják a kapualjakat. Buggyant népség!        
Tehát a lépéstávolságra letett kockakövekre lépj, vagy az átkelő pallókra. És szépen kérlek, ne fogd be az orrod! Az itt különösen feltűnő.
   Figyeljük meg a házakat! A földszinten a boltok, műhelyek találhatóak. A mesterség cégére ott lóg mindenütt. A nagy ablakokat horizontálisan elfelezett fatáblákkal zárják. Reggel kinyitva az alsó fele lesz az elárusító pult, a felső pedig ferde kampókkal kitámasztva védi felülről a portékát. Ha szembe is van üzlet, akkor alig lehet elférni az utcán az árutól. Nagyon közel vannak az épületek. Az emeleten nyitott ablaknál könnyedén elbeszélgethetsz a szembe lakóval, már ha tudsz a „kiáltóktól”, mert ők napestig hirdetik megbízójuk portékáját vagy szolgáltatását és címét. Ez a korabeli reklám. Továbbá a rendeletek nyilvánosságra hozatala is az ő dolguk.   
  Ha valamelyik boltnak nincs utcára nyíló eladótere, az nagykereskedés. Bizony, speciálisan ilyen is volt már! Például a posztókereskedőknél ez nyilván előnyös, hiszen ennek a terméknek a forgalmazása két külön feladat. A posztómetsző megveszi a nagykereskedőtől a véget, és a vevőjének csupán annyit ad amennyit az kér egy öltözetre. Ehhez nagy szakértelem szükséges, mert a végek nem egységes méretben készülnek. Egy rend ruhánál nem mindegy a hulladék mennyisége.  
  Az utcán egymásután sorakozna a bolthajtások alatt, az üzletek (boltok), műhelyek. Gyertyaöntő, aranymíves, cipész, takács, pék, tűkészítő, csapszék pecsenyéssel, bőrműves, szűcs, és a fegyverkovácsok boltjai. Feltűnően sok a bőrfeldolgozással foglalkozó kézművesek száma. Úgy tűnik a bőr sokrétűen hasznosítható alapanyag. A tímárok igen gazdag emberek.
  Most láthatjuk, hogy felülről hiába tűnt az újváros rendezettnek, az utcáról nézve nem az. Az egymáshoz simuló épületek különböző magasságúak, sőt némelyik fala, vagy földszint üzleti portálja fél méterrel kijjebb vagy beljebb van. A Jó Isten se tudná már megmondani, hogy hol itt a telekhatár. A tulajdonosok mit sem törődnek a járókelőkkel. Cölöpöket vernek le az árnyékolóknak, pinceajtókat építenek az utca felé, padokat raknak ki. Ide még egy taligát sem lehet betolni. A házak többsége fából és vályogból készült. A jobb módú házak homlokzati gerendái díszesen faragottak, vagy színesre festettek. A házakat a gyakori tűzvészek ellenére zsindellyel, szalmával fedik. Az emeletek a tiltások ellenére erkélyszerűen kiugranak az utca fölé. A kőépület ritkaságszámba megy.
  Nyomakodjunk tovább. Errefelé lehet egy piac. Jól öltözött hölgyek, megemelt szoknyával tipegnek a sárban, utánuk caplatnak a szolgálók megrakott kosarakkal, benne a mai estebéd hozzávalói: zöldség, hal, hús, sajt.
  Na, végre itt vagyunk a piacon. A városháza előtti téren állunk. Ritka az ekkora szabad terület a városban. Ha vannak is kisebbek, azok a véletlen folytán alakultak ki, több utca kereszteződésében, vagy egy templom körül. A mi terünket a városháza és egy gótikus templom uralja. Szerencsére ez le van kövezve, már átázott a csizmánk, és szennyes a köpönyegünk széle.
  Zsúfolásig megtelt a tér. Körben az alacsony bolthajtások alatt kínálják portékájukat a városi iparcikk kereskedők. A téren hevenyészett ponyvák alatt a kofák árulnak tojást, baromfit, zöldséget, gyümölcsöt. A halász céhek tagjai is itt vannak. Kizárólag friss halat árulhatnak, csak úgy, mint a mészárosok a húst. Egyébként szigorú rendeletek vannak hatályban a minőség és mennyiség tekintetében. Egységes súlyokat kölcsönöznek a városi piacfelügyelőtől, akinél még hiteles mérleg is rendelkezésre áll. Sok a hangos szó: alku és pörlekedés.
Amott a durva gerendákból ácsolt, mélyvörösre festett vesztőhely nyomasztó árnyékában histriók komédiáznak. Zsonglőrködnek és tűzzel játszanak néhány odavetett garasért.  Kár, hogy nincs időnk végignézni a talján bábmesterek előadását. 

                                         
  Kedves útitársam, tapasztalhatod a középkori város embere felettébb harsány. Ők nem a visszafogottságukról híresek. Legtöbbjük reggeltől estig enyhén bódult állapotban van. Vizet veszélyes inni. A városi kutakat hiába tisztítják, az utcák szennye, és a beledöglött patkányok elfertőzik vizüket. Könnyű borokkal csillapítják szomjukat, ami miatt – még ha mértékletesek is - a csecsemőkön kívül nem könnyen találsz itt színjózan embert.
   Itt, a városháza környékén láthatunk néhány céhközpontot. A kézművesek céhekbe voltak kénytelenek tömörülni, mert kontárként nem dolgozhattak eredményesen. A mesterség maradéktalan elsajátításának, és korrekt végzésének a felügyeleti szerve a céh. Egységes, magas minőséget és maximált árat garantált. Az inas- és segédévek különböző hosszúságúak voltak. A tűkészítő egy év múlva felszabadult, egy fegyverkovács tíz évet segédkezett. Inasnak 10-12 éves gyereket vettek fel. A céhek még a verését is szabályozták. Pálcával lehetett, de nem véresre, ellenben orrba vágni szabadott úgy, hogy eleredjen az orra vére. Általában azt írták elő a mesternek, hogy úgy bánjon vele mint a saját gyerekével. Ez nem vigasztalta a tanoncot, mert a sajáttal se bántak kesztyűs kézzel az akkori szülők. Mindenki azt tehetett a gyerekével amit akart. A tanítók a pálcát ajánlották, lehetőleg naponta…
   A segédévek egy részét távoli földeken kellett tölteni. Ez biztosította az újdonságok terjesztését. A mesterremek elkészítése után, ha volt szerszáma, műhelyt nyithatott az ifjú kézműves.
  Fontos megemlíteni, hogy az elfogadott munkaidő 14-16 óra között mozgott, évszaktól függően. A kovácsoknak, mészárosoknak engedélyezték az éjszakai műszakot is.
A céhek tagjainak külön falszakaszok vannak kijelölve, azt védeniük és karbantartaniuk kell. Külön kocsmáik is vannak. Némely városokban létezik egy eszement szabály: a mestereknek, ha utcára mennek, vinniük kell a kezükben egy, a szakmájukra jellemző szerszámot. Kovácsnak kalapácsot, kőművesnek derékszöget stb… El tudod ezt képzelni barátom?
  De állj csak meg, itt egy nyitott ajtó, kémleljünk be egy polgár otthonába! Szokványos, egyemeletes városi ház. A földszinten, az utcafronton helyezkedik el az árkádos a bolt. Ilyet már láttunk. Ugyancsak a földszinten találjuk a konyhát. Itt készülnek az ételek, itt folynak többnyire az étkezések. A berendezést és a felszereléseket már egy korábbi alkalommal elmeséltem.
  Tovább haladva a hátsó ajtón a piciny udvarba léphetünk. Itt jobb módú házaknál kút található és valahol a sarokban árnyékszék, de ez nem mindenhol fordul elő. Az emberek a dolgukat eleinte az udvarokon, kertekben és kapualjakban végezték. Lassanként azonban a építenek „félreeső helyeket”. Az ezek tisztítására vállalkozókat, - mint közhasznú munkát űzőket - védelmébe veszi a törvény.
  Az emeleten egy vagy két szoba van, padlóját nagy vörös és fehér kőkockák borítják, az elengedhetetlen szőnyeggel. A keskeny ablakok az utcára és kertre nyílnak. Az utcait ólomkeretbe rakott színes üvegek alkotják, de az udvarit olajos papír, vagy valamilyen állati hólyag. Az üveg nagyon drága, ezért csak a zsaluk felső részét készítik belőle, az alsó gyalult deszka. A nagyszoba legfontosabb tartozéka a kandalló. A fát a polgár vagy a saját erdejéből, vagy a mozgó árusoktól veszi. Rengeteget kell tüzelni télen, mivel a nyílászárók huzatosak. Itt tartózkodik az egész család, sőt még a cselédek is, ha nincs máshol dolguk. A XV. században már cserépkályhákat alkalmaznak. Látunk még itt ágyat, vászon tetővel, baldachinnal ellátva. Ez védi az alvókat a plafonról hulló bogarak, vakolatdarabok ellen. A berendezés ezen kívül néhány láda, egy asztal, és padok. A nagyobb ládák és szekrények a benyíló kamrában vannak elhelyezve. Van még itt mosdótál, törölközőtartó és vizeskanna. Fürdőszoba nem létezett akkoriban. Otthon csak a betegek fürödtek. A többiek a városi fürdőkbe jártak. Vegyesen a szegények és polgárok, sőt, a férfiak és nők is! Sokszor csak egy ritkás deszkapalánk választotta el a két nemet egymástól, de azt is csak a medencében. Hidd el barátom, számtalan rendeletet hoztak a hangossá vált fürdőházak miatt, de hát a tanácsos urak is oda jártak tisztálkodni…
  Sok vita van a középkori ember higiéniájáról. Maradjunk annyiban, hogy a személyes komfort érzetére minden korban igény volt. Hiszen a számtalan fürdőház sem azért épült, hogy önfeledten pucérkodjanak a koedukált medencékben (vagy tévednék?), hanem a rideg élet, a rendetlenség, a kezdetleges viszonyok okozta szennyeződés eltávolítása végett. Azonban ellentmondást tapasztalunk, ha a gyakori járványokra gondolunk, amit viszont a higiéniai elmaradottságokra vezethetünk vissza. Azt hiszem, hiába tisztálkodtak meg a fürdőkben, ha onnan távozva visszabújtak a piszkos ruháikba és az utcán folydogáló szennylében haza baktattak. Másik kérdés: mi is naponta mosakodnánk egy téli estén, amikor az ablaktáblák résein befütyül a jeges szél? Na ugye…
   Ho-hó! Térjünk csak be abba sarki csapszékbe, s kóstoljunk egy pohár bort! Megszomjaztam! Félhomályos, alacsony helyiség. Nem túl nagy, de elég is, hiszen minden utcában van egy kocsma. Durva padok, asztalok, és a söntés, mögötte a konyha, ami egyszersmind a ház konyhája is. Látod, az elrendezés mit sem változik. Bort és sört mérnek, de kaphatsz főtt ételt is. Hurkát, sültet vagy kását. Ízleljük meg a borukat! Fanyar kissé, és gyenge. Ez az olcsóbb fajta. Az erősebb, nekünk megszokott borok a jobb módúak itala. Itt egy cseréptálban szolgálják fel, s abból meríthetsz. Ez tájanként máshogy szokás. Egészségedre!  
  Óvatosan pislants csak a szomszéd asztaloknál ülőkre! Kockáznak. Ez a legelterjedtebb szerencsejáték. Többféle, egyszerű szabálya létezik. Ezek itt nagyon belemelegedtek. Az ott egy városi polgár, testhezálló harisnya, hegyes orrú félcipő és felette hosszú menteszerű köpeny, prémmel szegélyezve és tömött pénzes zacskó az övén. A másik kettő Itáliából jöhetett. Az egyik odavalósi polgári ruhát hord, bár fegyveres ember. Egy rövid kard és ökölpajzs van a batyuja mellé támasztva. A másik egy mercenario azaz zsoldos, nézd, ott a falnak támasztva a hosszú kard, földön a sisakja és az iszák, abba kerül a zsákmány. A harmadik, aki hurkát falatozik egy igazi óriás, láncingben és német karddal, talán Nürnbergből hozta. Az ajtó melletti asztalnál egy lovagot figyelhetsz meg. Gyönyörű vértje, és drága ruhái vannak, bár igen viseltesek. A piros színű gambesonja igencsak megfakult már. Zsoldos kapitány. Kint meg egy apródforma őgyeleg, mintha csak bámészkodna. Lefogadnám bármibe, hogy együtt vannak, és valamiben somfordálnak. Talán csak azt a derék polgárt akarják megkopasztani. Hiszen béke van errefelé, elfogyhatott a zsoldjuk. Szerintem fizessünk és tűnjünk innen, ez igen veszélyes kompánia. Nem szívesen lennék itt, amikor veszítenek, és vitára kerül a sor…          
  No, induljunk tovább, sétáljunk fel az óvárosba! Ott már több kövezett utca, vagy inkább sikátor van. A jobb módú réteg kerülete az. Itt még szűkebbek és kanyargósabbak az utcák, mint az újvárosban. Sok helyütt kényelmetlen lépcsőkön kell felkapaszkodni. Sokkal kevesebb a bolt és a kikiáltó. Az épületek is szebbek, noha sokkal régebbiek.
Figyelj jól útitársam, errefelé már lehetnek fegyveres járőrök. A dúsgazdag polgárok lakhelye ez, látszik az épületek portáljain. Nem sajnálták a pénzt a kőfaragóktól, és a festőktől. De a telkek amin állnak nem nagyobbak a többinél. Rendeletet hoztak, hogy két ház nem nyitható egybe. Ezzel próbálják megakadályozni, hogy zárt közösségükbe gazdag, nemes urak furakodjanak. Elveszíthetnék viszonylagos függetlenségüket, vagy ami még rosszabb egy-kettőre kiszorítanák őket a városukból.
  A vár uralja a települést. Szűk, mert évszázadokkal ezelőtt emelték, azóta toldják, korszerűsítik. Ha minden kötél szakad ide zárkóznak be. A király kapitányt nevez ki a parancsnoklásra. Feladata a város katonai védelmére korlátozódik. Békeidőben csak kevés számú katona tartózkodik itt.
  Na, de lassan lemegy a nap, ideje visszasietnünk abba a ligetbe ahol a bűvös köpenyeket elrejtettük. Ha bezárják előttünk a kapukat, bajba kerülünk. Sötétedés után csak az járhat az utcákon akinek nagyon fontos dolga van: szolga, akit orvosért szalajtottak, éjjeliőr, aki a tűzre ügyel és a tanácsból hazatérő atyafi. Azok is lámpással, kísérettel. A vásározók összecsomagolják az árujukat és a fogadókba térnek. Zárt ajtók mögött persze még megy az iszogatás, kockázás, terefere.
  A lenyugvó nap, mielőtt maga után húzná bíbor palástját a hegyek mögé, még egy utolsó pillantást vet a városra. Aranyban fürdenek a tornyok és a háztetők. A füst lassan szétoszlik, kioltják a tüzeket. Sötét hull az utcákra. Csak az éjjeliőr lámpásának imbolygó fénye söpri a falakat, amint nehéz alabárdjával átdöcög az utcákon.
  Elcsendesül a város. S amint az első csillag kigyúl, végigfut az őrök ébren tartó kiáltása a falakon, és pirkadatig szalad körbe-körbe…
    
  Hosszúra nyúlt a barangolásunk, ám hidd el, messze nem láttunk mindent. Még számtalan alkalommal kellene itt szemlélődnünk, hogy azt mondhassuk: jól ismerjük a középkori várost és népét, a polgárt. Most térjünk hát vissza, a mi „súlytalan korunkba”!
  De ne búsulj, hozlak még magammal!


Szerző: Katona Zoltán