A nemesség, avagy a hadakozók rendje
A középkor emberének magától értetődő volt, hogy sorsa születésekor véglegesen és megmásíthatatlanul eldőlt. Aki paraszt utódjaként jött világra, az halálig paraszti sorban volt kénytelen tengődni, aki úri felmenőkkel büszkélkedhetett, az úrként is halt meg. Ebbe mindannyian belenyugodtak. Nyilvánvaló, annak aki úrnak született nem esett nehezére elfogadnia ezt az „igazságot”, de furcsa mód a parasztok sem ágáltak túlzottan ellene, pedig az arányokat nézve elsöprő többségben voltak. A nemesek európai átlagban a népesség 2 százalékát tették ki. Voltak tartományok vagy népek, ahol valamivel kevesebben, de akadt (pl. hazánkban és Lengyel területen) ahol többen hatalmaskodtak.
Fogadjuk el mi is a „fátum” dogmáját és tárgyilagosan vizsgáljuk meg a nemesi réteg életét és történelemformáló szerepét! Mert kétségtelen, hogy a múlt történéseire Ők voltak a nagyobb hatással, vagyonuk és értelmi képességeik okán, mint a parasztság vagy a polgárság, aki inkább elszenvedője volt a történelemnek.
A földbirtok rendszer mind a társadalmi, mind a politikai berendezkedést meghatározta. A földbirtokosnak olyan arányban volt beleszólása a politikába, amennyi földje és megélhetését biztosító alattvalója volt a többi úréhoz képest. Amelyik családnak jelentős tartományok álltak rendelkezésére, azok évszázadokra is megszabhatták a fő irányvonalat. Az pedig minden esetben a még több föld és még több alattvaló megszerzését célozta. Viszont a nagy vagyonokból jutott (szükségszerűen!) az innovációra, a tudományok és felfedezések támogatására is.
Sötétben tapogatózunk, ha azt keressük, hogyan is alakult ki a nemesi rend. Kikből állt az elit a kora középkorban? Valószínűleg sok volt köztük aki a népvándorlás viharaiból emelkedett ki, és akadt, aki a római birodalom arisztokráciájából származva hozta át vagyonát, de legtöbben valamilyen erőszakszervezet (katonaság, testőrség stb…) parancsnokai lehettek, s érdemeikért szerezhettek földet. A XI-XII. századra belőlük nőtt ki a nemesség, s Ők lettek a „hadakozók rendje”. Erre az időszakra tehető a lovagi harcmodor és a vele járó kultúra kialakulása is. Megkezdődött a történelem leggyönyörűbb korszaka: a lovagkor. Máig ható ideája a férfiasság, a bátorság és a becsület mércéje.
A XIV. századra egy magyarországnyi területen, hozzávetőleg harminc-negyven család birtokolta a földeket. Ezek az urak adták a királyi udvartartást és az ország kormányát is. Ha nem alakult ki állandó királyi hadsereg, akkor a hadviselés terhe is rájuk hárult akár közvetve, akár közvetetten.
Az udvari nemesség három rangosztályra bontható: udvari lovagok, udvari ifjak (akik még nem lovagok) és a gyermekkorú apródok. Egy nemes fiú hét-nyolc éves korától kezdődően képzésben részesült. Lovaglás, úszás és fegyverforgatás tudományát sajátította el. Szellemei fejlődését írástudók, szerzetes tanítók biztosították. Tízévnyi edzést és tanulást követően tanúbizonyságát kellett tennie lovagi képességeinek. Vagy tornákon, vagy csatákban véghezvitt tettei alapján ütötték lovaggá. (Képzelhetjük, hogy ilyen hosszú, napi szintű, az ifjú legfogékonyabb fizikai és szellemi korszakában végzett gyakorlatozás után micsoda katonákká lettek ezek a fiúk!) Lovaggá avatását követően megnyílt előttük az út az udvari karrierhez.
A nőket abban a korban ugyan másodrangúnak tartották, de ők is részesültek tanításban. Írni, olvasni követelmény volt számukra is, ám főként a házvezetés fortélyait ismertették meg velük. Szövés, varrás és hímzés még a főúri kisasszonyoknak is kötelező. A cselédekkel való kapcsolattartás is tananyag volt. Ugyanúgy pofozták a finom lánykák a szolgálót, mint a kegyelmes asszony…
Miből is éltek nemes barátaink? A földből. És itt most beszéljünk a hűbéri rendszerről. A legnagyobb földesúr (a király) birtokot adott át a kiszemelt hűbéresének (vazallusának), cserébe szolgálataiért: vagyis az életét, becsületét, javait védeni volt hivatott. Ha hadba vonult, 30-60 napig volt köteles szolgálni, mégpedig saját lovagjaival, akik viszont az ő hűbéresei voltak. Pénzzel többnyire csak akkor tartozott, ha urát fogságból, váltságdíj fejében lehetett csak kiszabadítani, egyébként immunitást élvezett az adók tekintetében.
A nagyurak a király hűbéresei voltak az alsóbb tisztviselők pedig a nagyurak vazallusai. A tulajdonjog tovább is a hűbérúré maradt, midőn tehát a vazallus meghalt, a hűbér visszaszállott a hűbérúrra, ha pedig az utóbbi halt meg, a vazallusnak az új hűbérúr előtt a hűségesküt meg kellett újítani. Idővel azonban rendes szokás lett, hogy a vazallus halála után fia kapta a hűbérbirtokot, természetesen oly feltétel alatt, hogy ő is, mint atyja, letegye a hűségesküt s elfogadja a hűbérúr kezéből a kinevezést. Ily módon a hűbérbirtok élvezete, avagy a tulajdonjog örökössé vált.
A földbirtok jellegzetes része volt az uradalom, azaz a tulajdonos közvetlen irányítása alá tartozó terület, amelyet saját kedve szerint használhatott. A földterületek egy második csoportja felett a birtok tulajdonosának csak közvetlen befolyása volt, mert ezt a földet kiadták állandóra lekötött bérletbe parasztbérlőknek.
A földművesek jogai helyenként különbözőek voltak, de normális esetben a paraszt mindaddig amíg fizette a bérletet urának, eladhatta, örököseire hagyhatta, és szinte minden szempontból úgy kezelhette ezt a földet mint teljes jogú tulajdonát. Végül a birtok a saját határain belül politikai hatalommal és gazdasági monopóliumokkal bírt.
A tulajdonosnak joga volt törvénykezni a birtokán élők peres ügyeiben vagy bizonyos kategóriákba sorolható ügyekben; egyes esetekben ez a törvénykezési hatalom a főbenjáró bűnökre is kiterjedt, s a földbirtokos fölállíthatott egy akasztófát a birtokán, hogy ezzel is félelmetes hatalmára emlékeztessen mindenkit. A földtulajdonosnak joga volt továbbá viselkedési rendszabályok életbeléptetéséhez, például nyilvános ivászat és egyéb kihágások miatt megbírságolhatta a szabálysértőket. Kizárólagos joga lehetett saját malmok működtetésére is, és megkövetelhette, hogy mindazok, akik a birtokán élnek, ezekben őröltessék a lisztjüket. Jellemző módon mindezen - igazságszolgáltatási, rendfenntartói és kizárólagos jogosítványokhoz való - jogok kiterjedtek mindazokra, akik a birtok állandó haszonbérleti jogával rendelkeztek.
Egyszóval ha kicsit is odafigyelt, nem nélkülözött, sőt minél nagyobb földdel rendelkezett, annál nagyobb fényűzésre volt képes és több fegyverest tudott kiállítani. Akkoriban egy páncél ára hat falu értékével vetekedett. Egy hosszú kard egy falu egész éves adóját emésztette fel.
A viszonya a társadalom paraszti, jobbágyi rétegével hagyott némi kívánnivalót. Mérhetetlenül lenézte a parasztságot, nem is tartotta embernek, ezért nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatuk. A munkát rangon alul valónak tekintette. Érdekes, hogy ennek ellenére egy hadba szállás megpróbáltatásai szórakozás számba mentek részére. Fizikuma erős, szelleme friss volt. Várható életkora emelte a középkori átlagot, annak ellenére, hogy száma –mint már említettük –, csupán két százalékát tette ki a népességnek. A magyarázat az életszínvonalban lévő összehasonlíthatatlan különbségekben rejlik.
Fűthető kőházakban, várakban lakott. Kalóriadús élelemben nem szenvedett hiányt, ruházatát az évszakoknak megfelelően váltogatta. Akkor tisztálkodott, amikor csak kedve szottyant rá, és vidéken élt, ahol a városban pusztító járványok nehezebben érhették utol.
De nézzük uraimék pozitív vonásait is. A műveltebb, jobb érzésű nemesek szívesen és bőkezűen áldoztak a művészetekre és tudományokra. Festők, szobrászok, költők, építészek mecénásaiként általuk virágzott fel Európa. Az ő aranyaikon vitorláztak távoli tengerekre a felfedezők és tágították tovább a világot. Ők építették a várakat amelyek megvédték a királyságokat. Adományoztak a felhőt karcoló katedrálisok építésére, ahol rengeteg újítás került alkalmazásra. Az ispotályok (kórházak) fenntartása is nekik köszönhető.
S bizony ne felejtsük hányan áldozták fel életüket a csatamezőkön, ahol az országuk területét és népét védték, kezdve a királytól a legszegényebb jobbágyig!
szerző: Katona Zoltán