Hat-nyolcszáz évvel ezelőtt az emberi élet képe jóval kontúrosabb volt, mint manapság. Az öröm és bánat, szerencse és balsors között nagyobbnak tűnt a távolság. Minden életeseményben ott izzott egy sajátságos izgatott feszültség. A fontosabb, nem hétköznapi alkalmakat körülvette valamilyen ünnepélyes szertartás. Ez nem csak a házasságot, gyermekáldást és a halált kísérte, hanem kevésbé jelentőseket is, mint egy utazást, látogatást, vagy egy munka kezdetét és végét.
Az emberre kíméletlenül zúdult a testi szenvedés, a halál rémisztő árnyéka születésétől a közelében imbolygott. A nélkülözés, a betegségek és az erőszak lidérce bárhol, bármikor megjelenhetett. A nép számára a mindennapok rossz kormányzást, uzsorát, a gazdagok fennhéjázását és erőszakoskodásait, háborút és útonállást, ínséget, nyomort jelentettek. Ehhez járult még a folyvást hirdetett világvége közeledése, a pokoltól, boszorkányoktól és ördögöktől való szorongás.
Öröm és bánat, bizakodás és félelem. E szélsőséges érzelmeket hivatottak oldani a szertartások, ünnepi események. Alkalom pedig bőven adódott. Ha minden keresztény és világi ünnepet és a vasárnapokat összeadjuk, bizony volt év, amikor 141 szabadnapnak örülhettek. (Amúgy rendesen 80-90 az átlagos.)
Az ünnepségek gyakori velejárója a körmenet vagy felvonulás. Pompázatos díszletekkel, élőképekkel tarkították. Minden kínálkozó alkalmat megragadtak a mulatozásra. Az egyházi és az országos rendezvényeken kívül a szűkebb pátriában szervezett ünnepségek is gyarapították a dínomdánomok számát. Elképesztő a „virgácsünnep”: évente egyszer a tanítók a nebulókkal kivonultak az erdőbe és egy vidám piknikkel egybekötött vesszőszedést hajtottak végre. Az új virgácsok készülnek majd ezekből! Groteszk.
Nem is csodálkozhatunk, hogy a mai értelembe vett humor nincs jelen a társadalomban. Gyermekien a durva, bántó és obszcén tréfákat hahotázzák meg. Ugyanakkor az érzelmes, melankolikus történetek könnyet fakasztanak.
A gyerekesség egyébként minden rétegben utolérhető. Nem véletlen: a népesség felét a 21 éven aluliak teszik ki, kétharmada pedig 14 év alatti! Ez ügyben vegyük csak górcső alá a lovagságot! Ezek a harcedzett, halált megvető férfiak hajmeresztő infantilizmusról tesznek tanúbizonyságot. Itt vannak mindjárt a lovagi fogadalmak, melynek nagy része szájhősködésnek tűnik, de koránt sem az.
Az egyszerűbben végrehajthatók azok melyek valamilyen önsanyargatásról szólnak. Például a vért és a láncing alatt szőrcsuhát hordanak vagy minden vasárnap a bal bokájukon bilincset (Jean de Boniface lovag), napi x imát mondanak vagy fél szemüket használják csak (angol lovagok szokása). Akadt egy lengyel páncélos a Kínszenvedés Rendjéből, (hát hol máshol szolgált volna?) aki kilenc évig állva evett s ivott. Ezeket írásba foglalják, tanúkkal érvényesítik és általában valamilyen határidőhöz, például egy esemény bekövetkeztéhez kötik a feloldásukat.
Persze mindennek van határa: 1454-ben Jó Fülöp keresztes hadjáratára készülve lovagja, Philippe Pot megfogadja, hogy vért nélkül, csupasz (!) jobb karral fog küzdeni. A herceg mikor elolvasta a halántékához kapott s záradékot íratott az okmányhoz:
„…magas uramnak kedve ellenére való, hogy Messire Philippe Pot az Ő társaságában meztelen karral tegye meg a szent utat, hanem azt kívánja: jól és kellően felfegyverkezve utazzék vele…”
(Persze az utasítás a titkárnak valójában így szólhatott: „Mondd meg neki, hogy azért teljesen hülye ne legyen!”)
Térjünk rá egy másik hóbortosnak tűnő viselkedésre, a túlzásba vitt udvariaskodásra. Korántsem céltalan a szigorú etikett betartatása. A korszak mai ésszel elképzelhetetlenül agresszív légkörét volt hivatott kordában tartani. Gondoljunk bele: az érvényesülés a vagyontól függ, ezért szerezni és birtokolni kell bármi áron, a saját rokonában sem bízhat az ember és ráadásul mindenki oldalán fegyver zörög, amit használni is tud. Az udvariaskodás ésszerűen elfogadható stratégia: egyszerre önvédelem s félrevezetés, így a nyugodt, feszültségmentes együttélés feltétele.
Odáig még rendben is van, hogy teszem azt egy vendéglátás gondosan kijelölt szabályok mentén megy végbe. Az ülésrend, a felszolgálás ceremóniája és az illedelmes kommunikáció elősegíti a békés életvitelt. A lovagias viselkedés pedig egy párbaj alkalmával elengedhetetlen, hiszen mivé alacsonyodna a lovagság pátosza ha kocsmai hangnemben verekednének? (Azt azért tegyük hozzá, hogy udvariasan bár, de minden skrupulus nélkül bezúzták egymás koponyáját apró-cseprő sérelmekért.)
Ám néha a formulák olyan fontosak számukra, hogy az ügy komolyságát is szem elől tévesztik: a crécyi csata előtt négy nemes lovag indult kikémlelni az ellenség erejét és fekvését. A különítmény visszatértekor nyomban a király elé álltak. „Mi a hír, uraim?” kérdi azonnal a király. Erre egymásra néznek: „Uram, szólj Te, én nem beszélek előtted!” „Ugyan kérlek, hogy szólhatnék én Ti előttetek?” – jön a válasz főhajtás kíséretében, majd türelmesen elkezdenek vitatkozgatni ki szóljon először! Szinte látom amint a király (VI. Fülöp) céklavörös képpel fuldokolva a gutaütés mezsgyéjén rájuk ordít és kijelöli Monne de Basele lovagot, hogy - Legyen szíves! mondja el végre amit tud!
A középkori hatalom minden gyakorlati és szertartásbeli funkciónak külön szervet létesít. Példa: az angol király udvartartásában van akinek az a tiszte, hogy az uralkodó fejét tartsa amikor a Csatornán való átkeléskor tengeribetegséget kap. Ezt a „méltóságot” gyermekei öröklik. A franciáknál megszámlálhatatlan tisztség áll lesben egész nap, hogy a királyát molesztálhassa, reggeltől estig. A spanyol III. Fülöp állítólag megégett a kandalló túlzott hevétől, mert nem volt a közelben az a grand aki a királyi széket volt hivatott mozgatni. (És ez a Habsburg család uralta évszázadokig Európát!)
A középkori mentalitás megnyilvánulásaival kapcsolatban felmerül a kérdés: mi az, ami komoly, és mi az, ami játék és póz? Azt hiszem abban a primitívebb kultúrában halványabb a határvonal az őszinteség és a szerepjátszás között. Talán számunkra észre sem vehető. Ezért most hajlamosak vagyunk úgy tekinteni rájuk vissza, mint nagyra nőtt, kegyetlen gyermekekre.
Tény, hogy nem sok empátiával rendelkeztek. Ez is a könyörtelen életükből adódott. Az individuum a túlélésre koncentrált, létükbe nem fért bele a tolerancia. A halál víziója lengte be az életet. A pokol tornácai és a mennyország kapuja az alternatíva az élet után, és senki sem bűntelen. Ez a feloldhatatlan kétség őrölte nap, mint nap a lelküket. Képzelhetjük milyen feszültséget okozott bennük. Ennek a feszültségnek tudható be a féktelen, fatalista temperamentum, amely megnyilvánul az ünnepek alkalmával, csak úgy, mint erőszakos cselekmények alatt. Ugyanakkor kettősségre találunk ebben a témában is, hiszen az érzelgős, melankolikus dalok, költemények könnyekig meghatják őket! Vigyázzunk, nem a széplélek megnyilvánulása, hanem ez is csupán a feszültség egyfajta oldódása!
A művészi alkotások sem a művész mondanivalójával (ha volt neki) érintik meg a kor emberét. Egy festményről, ha dicsérik, azt mondják: „Olyan, mint a valóságban” vagy „Olyan, mintha élne!”. Tehát a kép, mint funkció az értékelendő, nem a tartalma. A művészet dekorációs alkalmazás számukra, nem kifejező műfaj.
A középkor profán mentalitása hihetetlenül felületesnek tűnik. Megdöbbentő, hogy mennyire nem vettek tudomást a dolgok összefüggéseiről. Habozás nélkül egyetlen adat alapján képesek voltak döntést hozni és általánosítani. A pontatlanság, könnyelműség, hiszékenység és logikátlanság az egész középkori gondolkodásra jellemző. A helyzet megítélésére egyetlen motívum is elegendő számukra és jobbára a bevett, és/vagy a legdurvább megoldást választják, mert szeretnének mihamarabb túl lenni a problémán, gyökerestül kiirtva azt az életükből. Az oka, hogy a középkori embert állandó lelki válság gyötri. A vallási dogmák, a babonák és az élet valós gyötrelmei egy felfokozott izgalmi állapotba tartják. Életének könyörtelen intenzitása nem tűri a lassú problémamegoldást. Nincs ideje és türelme megfontoltan, alaposan dönteni. Ez a felületesség azonban csak még inkább rontja az élet minőséget, hiszen hány találmány és tan maradt kihasználatlanul, hány csata veszett el és hányan léptek a vesztőhely lépcsőjére ártatlanul e miatt? Mintha nehezükre esett volna a gondolkodás!
Érdekes a történetírásukban tapasztalható kettősség is. A pontatlan, esetenként nevetségesen túlzó és az aprólékos, körmönfont, de lényegtelen leírás kéz a kézben jár. A gavre-i csatában (burgundi hercegek ügye) olyan túlzásba esik az író (Chastellain), hogy a genti lázadók húsz- vagy harmincezer embert veszítettek, míg a herceg oldalán öten haraptak fűbe! Enguerrand de Monstrelet francia történetíró tüzetesen lejegyzi, hogy jelen volt mikor a burgundi herceg Jeanne d’ Arc-kal beszélt, de „nem emlékszik rá, hogy miről volt szó”! (Erre ne tegyünk megjegyzést!)
Az érem másik oldala: krónikás (Galeotto) egy helyütt fontosnak tartja részletesen, csodálkozva taglalni, hogy Mátyás királyunk nem eszi le mártással a ruháját. Hát ez nem az a lényeges információ amire érdemes volt a drága pergament fecsérelni. Vajon milyen indíttatásból vetette papírra az, akinek annyi más beszámolóját élvezettel olvassuk?
Azért akadtak akkor is eszes emberek, hiszen feltalálták a bütykös tengelyt, az excentert, a lendkereket, a lőport, írtak, zenéltek és megalkották a heliocentrikus világképet, órát készítettek s áthajózták az óceánokat. De ahogy manapság is van, a társadalom túlnyomó többsége nem ide tartozott, s a többség szélsőséges érzelemvilága határozta meg a középkor mentalitását.
A középkor vége felé aztán a humanizmus terjedése magával hozta a racionális gondolkodást, ami az iskolákban is helyet kapott, és - bár nagyon lassan - a hóbortos életfelfogás változni kezdett.
Kedves Olvasóm, most a végén arra gondolsz, hogy Európa maga volt a bolondok háza akkoriban. Talán nem jársz messze az igazságtól. Ám vajon, ha Ők jönnének most hozzánk látogatóba, nem ugyanezt gondolnák rólunk?
Szerző: Katona Zoltán