A pestis 

 

Mindent megváltoztatott röpke néhány év alatt, s majd hétszáz év eltelte után is borzongat az emléke. Az emberiség történetének legnagyobb katasztrófáját okozta a gyilkos ragály. A fiatalabb korosztályból ragadta el a legtöbb áldozatát, ami még súlyosbította a demográfiai helyzetet.
  A XIV. századi élet nem volt különösebben más higiéniai szempontból, mint az azt megelőző évszázadok. Fürdők - csakúgy mint az ókorban- minden városban rendelkezésre álltak. Az ember igénye a tisztaságra mit sem változott. Az már más kérdés, hogy a lehetőségei korlátozottabbak voltak, hiszen egy ókori déli fekvésű terület éghajlatán minden évszakban könnyedén megmártózhatott akár egy közkút kőmedencéjében. De azóta Európa északi területei is benépesültek!
  Azért is értelmetlen a középkori emberről állítani, hogy piszkos volta miatt tizedelték a betegségek, mert akkor az a rengeteg szappanfőző céh kinek gyártotta a termékeit? Minek vittek a seregek mosónőket magukkal? A várkastélyokban fürdőkamrák épültek, vízcső hálózattal és melegítőtartállyal (lásd visegrádi palota!), s a konyha mellé is tartozott egy helyiség, ami a személyzet tisztálkodását biztosította. Különösen ügyeltek a körmeik ápolására és étkezés előtt kezet mostak.  Tény az, hogy a gyéren csatornázott városok s a szennyezett kutak forrásai voltak a bélrendszeri megbetegedéseknek, de járványt nem okoztak. Tudták eleink, hogy városi kútból nem szabad embernek inni, s ha otthonukba tértek papucsot húztak, hogy ne hordják be az utcák piszkát házaikba. Vagy nézzük a lokális járványokat: több heti vagy hónapnyi táborba szállás után következtek csak be kolerás megbetegedések. A korabeli ember immunrendszere sokkal edzettebb volt, mint gondolnánk. A nagy „dögvész” azonban más volt, mint egy vérhas-, influenza- vagy himlőjárvány. Okát nem tudjuk, de a következményeit ismerjük.

                                                                                
 

Számos forrás szerint 1347. októberében Itáliában ütötte fel a fejét a Fekete-halál. Genovai hajókon érkezett a Krímből. A haldokló tengerészek hónaljában tojás nagyságú fekete daganatok voltak, melyekből genny és vér szivárgott, majd a belső vérzésektől kelések és fekete foltok lepték el a testüket mindenütt. Erős fájdalomról panaszkodtak, s az első tünetek után öt napon belül meghaltak. Nem mindig okozott tumorokat a betegség. A másik formája a magas lázzal és véres köpettel járó virulensebb típus. Ez egy-három nap alatt vitte el a beteget. Mindkét fajta közös tünete volt, hogy minden ami a testükből távozott (lehelet, genny, vizelet és széklet) erősen bűzlött. A súlyos fertőzési fázisban a bőr sötétkékre színeződik, mivel a bőr nem jut elég oxigénhez – innen ered a fekete halál elnevezés is. A fizikai tüneteket depresszió és kétségbeesés kísérte, „…az arcokra kiült a halál.” A daganatokkal járó fajta érintés útján, míg a másik belélegezve fertőzött.
  A döghalál egy-egy területen négy-hat hónapig dühöngött, aztán kimerült és üres falvakat, kongó városokat hagyott maga után. 1348-ban elérte  Franciaországot, júliusban már Párizst pusztította,  majd Észak-Afrikába is behatolt. Hajók hurcolták be Spanyolországba és vitték át a csatornán Dél-Angliába, s még azon a nyáron átkelt az Alpokon és eljutott Magyarországra. Két év alatt bejárta Európa szinte minden zugát - különös módon Csehországot és Oroszországot kihagyta.
  A halálozás egyenetlen volt: hol a lakosság egyötöde, hol kilenc tizede, hol teljes egésze kipusztult. A demográfusok becslése szerint Indiától Izlandig terjedő területen kihalt az emberiség  harmada! Európában ez húszmillióra tehető.
  Az orvosok eljutottak odáig, hogy lélegzet és érintés útján terjed a kór, de orvosságot nem tudtak rá adni. Az ismert pestisdoktor maszk volt az egyetlen védelmük. A csőrszerű álarcba gyógyfüveket tömtek és azon keresztül vették a levegőt, remélve, hogy az megtisztulva ér a légzőszerveikbe. Ha volt is valami hatása az inkább az lehetett, hogy nem tudtak közel hajolni a beteghez a hosszú csőr miatt. Mindenesetre az orvosok közt nagyon magas volt a halálozás. Többen írták, hogy iszonyúan féltek a ragálytól, de még inkább a lakosság megvetésétől, ezért vállalták a hatalmas kockázatot.
  A napi halálozások meghaladták a temetők és papok kapacitását. A házak elé tették ki a hullákat, s ha volt még aki elszállítsa, akkor vagy tömegsírba vagy a folyóba hajították azokat. Agnolo di Tura sienai krónikás megdöbbentő sorai adják tudtunkra, hogyan kerekedett a halálfélelem minden más ösztön fölé: „ Apa elhagyta gyermekét, feleség a férjét, testvér a testvért, mert a döghalál mintha a lélegzeten és látványon át támadott volna. És ettől a sok halál. És nem akadt aki pénzért vagy barátságból eltemette volna a holtat. …én tulajdon kezemmel földeltem el öt gyermekemet, és hasonlóan cselekedtek sokan mások.” Guy de Chauliac a pápa orvosa így ír erről: „Az apa nem látogatta meg a fiát, sem a fiú az apját. A részvét meghalt.”
 Az egyén a saját halálát várta…

                                                                                          
 A járvány mindenkit sújtott, de a köznép viselte a nagyobb nyomást. A fogyatkozó munkaerő drágította a megélhetést. Az egykor virágzó gazdaságok az enyészet komor képét mutatták. A megművelt termőföldeket lassan visszavette a természet. Az életben maradt parasztok dermedt tanácstalanságukban nem aratták le az érett gabonát, és bitangolni hagyták a jószágot. Több, területileg különböző híradás szerint a háziállatok is elkapták a betegséget! Az osztrák Alpok farkasai, amik addig a juhokat tizedelték, „mintha valami titkos figyelmeztetést kaptak volna, riadtan menekültek vissza a vadonba.
 A jövő megszűnt. Az emberek őrültként bolyongtak a világban. A világ végérvényesen megváltozott, s úgy tűnt az addigi századok vívmányi feledésbe merülnek. Ami részben igaz is lett.

                                                                               
 Két évig dühöngött a pestis, majd lassan kimerült. A bacilus megbújt, és tízévente különböző helyeken újra   pusztított, s a század végéig Európa lakosságának felét elvitte. A lakosság rétegeinek az aránya azonban nem változott.
 A törvénytelenség és az erkölcsök meglazulása természetes módon követte a katasztrófát. Az emberi magatartás gátlástalanabb lett, ami megszokott a gyötrelmes időszakok után. Mivel Isten büntetésének vélték a történteket, nemigen beszéltek vagy írtak róla. Neve sem volt, csak egyszerűen „ragálynak” nevezték.
 A lelassult termelés miatt az árak emelkedtek. Az emberhiány miatt a munkások két-háromszoros bért követeltek, de a birtokosok nem tudták megfizetni. A falvak elnéptelenedtek, s a földek pusztasággá változtak. A körülmények kényszeríttették mind az urat, mind a szolgát, hogy oda hagyva a birtokot beálljon valamelyik katonai rablóbandába, amik aztán a későbbi évtizedek átkai lettek.
 De a pestis a modern emberi gondolkodás kialakulásának a jelét is felvillantotta. A katasztrófa rávilágított, hogy a megállapodott rend megváltozhat, s az alárendeltség korának is vége szakadhat. Helyt követelt az egyéni gondolkodás magának, hiszen az Istentől eredő büntetés elmélete ingatag alapokon állt. Az egyház is sokszor belebonyolódott a magyarázataiba a járványt jellegét illetően. A feudalizmus bástyájának első repedését a pestis ütötte.  

M.            

Ugrás a kódex elejére