A csata

  A középkorról nem egy békés, idilli kép jut azonnal az eszünkbe, hanem sokkal inkább várak, lovagok és vitézek kezdenek forogni elménk kaleidoszkópjában. Pedig ha statisztikát készítünk, a korszak jóval több békeévet élvezhetett, mint háborúsat és semmivel sem fordult elő sűrűbben  komolyabb konfliktus, mint a világtörténelem során általában.  Mégis a társadalmi berendezkedése miatt - amely alapvetően katonai volt-  jogos az első benyomás. Másrészt a kor hadviselési szokásai és a lovagi kultúra misztériumának dicsfénye helyezi előtérbe a katonákat. Ám racionálisan szemlélve már egészen más megvilágításba kerül a sztereotípia.

  Ezen alkalommal vizsgáljuk meg a középkori hadműveletek kicsúcsosodását: a csatát.

                                  

 

  Rögtön vegyük szemügyre a csatateret! Behatárolható, általában sík, legalábbis kevés jelentős magasságú domborzati képződménnyel rendelkező terep. Ideális esetben jól áttekinthető, folyók vagy egyéb hosszú akadályok által nem tagolt terület, ami a csapatmozgásokat nem gátolja. Természetesen a szemben álló felek felvonuláskor törekszenek a harctér jobb pozícióinak elfoglalására. A nap állása, a magaslat kihasználása, vagy az esetleges menekülési útvonal biztosítása döntő fontosságú lehet.
  A csatarendbe állást egy sor jelentős cselekmény előzi meg. Először is el kell jutni a kiválasztott - vagy sokkal inkább- a kikényszerített helyszínre. A hadvezérek rátermettségén múlik, hogy sikerül-e az ellenfelet hátrányosabb pozícióban rávenni, vagyis „csatát állni”. Ez jelentős vonulgatással, felderítéssel jár. Tulajdonképpen ebben a stádiumban már megkezdetnek mondhatjuk a csatát, még ha napok, esetleg hetek előzik is meg a tényleges, nagy harccselekményt, mert kisebb összecsapások ilyenkor is előfordulnak. A vonuló hadak zaklatása nem a felhalmozott ellenséges erő csökkentésére irányul, hanem elsősorban annak demoralizálására, illetve a stratégiailag kiemelt fontosságú földrajzi pontok ellenőrzésére.

  A két hadsereg 1000 méternél nem nagyobb távolságban áll fel egymástól, jó előre eltervezett hadrendben. A művelet még gyakorlott, fegyelmezett zsoldosok esetében is időigényes, sok vesződséggel járó feladat. A málhát, a küzdelemhez szükségtelen holmikat, egy a helyszíntől távolabbi, viszonylag védett helyen, a „táborban”, őrség által felügyelt területen helyezik el. Onnan  fegyvernemenként, alakzatban  vonulnak a csatatérre és állnak fel az eltervezett indulási pozícióba. Több ezer ember esetén ez órákat vesz igénybe.
  Tehát seregeink elfoglalták a kezdő hadrendet. Ez olyan, mint a sakkban a "nyitás". Ezután már korlátozott a lehetőség a különböző hadtestek mozgatására, mert sem idő, sem elegendő hely nem áll rendelkezésre és az ellenség is kihasználhatja a variálást és támadásba lendülhet. A parancsnoknak ez az első visszavonhatatlan döntése. A derékhad elhelyezése, létszáma, fegyverzete létfontosságú lehet, ezért a szemben álló fegyvernemekhez igazodva állítják fel azt.
  Legyen a mi csatánk egy klasszikus példa. Rendelkezünk háromezer gyalogossal, ezer íjásszal és kettőezer páncélos lovaggal. Az ellenfél is hasonló paraméterekkel érkezett, a derékhada pedig páncélos gyalogosokból áll. Két hullámban állnak fel, szárnyakon az íjászokkal. Mögöttük a nehézlovasság elit csapatai. Választhatunk: hasonló hadrendet veszünk fel és a gyalogságra bízzuk a harcérintkezés felvételét és és a lovagokat a szárnyakon bekerítésre indítjuk, esetleg tartalékoljuk a döntő csapásra, vagy frontális nehézlovassági rohammal olyan erős lökést idézünk elő az ellenség arcvonalán, hogy az első hullámot szétzúzva behorpasszuk azt, és a gyalogosaink bevégezzék a munkát a megtiport alakulatokon. Járható út mindkettő. De nem tudhatjuk, hogyan reagál a szemben álló fél. Neki is megvannak a bevált eszközei.

  Ám, hogy lássuk mi történik a csatában, indítsuk meg végre a gyalogságunkat, régóta várakoznak szegények. Szomj kínozza őket és a tábori élet velejárója a vérhas is felütötte a fejét. Bűzlik már a mező. Induljanak hát!
 Parancsszavak csendülnek. Páncélzörgés közepette, egyenletesen nagy lépésekkel megindul a derékhad. Egyelőre a cél, a közelítés és az íjászok nyílzáporának a kivédése, amely a lőtávolság átlépésével már egyre fenyegetőbb. Fontos, hogy az első becsapódások után a menet felgyorsuljon, hogy a már belőtt szakaszon minél hamarabb túljutva csökkentsék a találati pontosságot és az átütőerőt. Az utolsó métereket már futva teszik meg, hogy lökés által beindítsák az ellenséges tömeg hullámzását. Sokan tapasztalhatták már - például egy rock-koncerten - ezt a veszélyes és félelmet keltő jelenséget. A mozgásba lendített emberi massza egyedei nem képesek egyensúlyukat megtartani, mert ahhoz a függőlegesből kilendült testnek jelentőset kellene lépnie a dőlés irányába. De erre nincs mód, ezért az emberek egymásba kapaszkodva dőlnek el, ám a hullám terjedése megáll és az egyensúlyt visszanyerni akaró hátsó sorok újra beindítják, csak most visszafelé! Könnyű belátni: amíg kétségbeesetten egymást tapossák, az "ölési zónában" leküzdött társaikat nem tudják pótolni! Ezért az első érintkezés pillanata létfontosságú. Talpon kell maradni és a soroknak legalább lépésnyi távolságot kell tartani a puffereléshez.
  Az ellenség jól oldotta meg a feladatot! Sikerült csillapítani gyalogosaink rohamát és kialakult az un. "ölési zóna". Ez egy jól körülhatárolható rész, itt halnak meg a legtöbben a harcban. A zóna mélysége az alkalmazott fegyver hatótávolságától függ. Ez esetünkben, mivel a páncélos közelharc legalkalmasabb fegyvere a poleaxe, kb. 0,5-1 méter. Ennél fogva minél hosszabbra tudja nyújtani a feltételezett győztes gyilkos zónát, annál nagyobb veszteséget tud okozni. Ha sikerül bekerítő művelettel az arcvonalakon a szárnyakra is kiterjeszteni az ölési zónát, akkor az ellenfelünk közül sokan halnak gyors halált.
  Gyalogos zsoldosaink feladata most a kézitusa alatt is a "tántorgási hullám" beindítása, de már nem lökéssel. Más módon!  A sokasodó halálesetek, a brutális sérülések, a kiömlő töménytelen mennyiségű vér, a harc megrendítő élménye felőrli az idegeket, és legyen bármilyen harcedzett gyilkológép a zsoldos, az idegrendszere felett nem uralkodhat a végtelenségig. Ha nem hal, nem sebesül meg, akkor az veszít aki hamarabb összeomlik és ösztöneinek engedve elhagyja a világ legveszélyesebb helyét a harcteret.
  A csatatér a nyers brutalitás, a gát nélküli agresszió színtere. Maga a pokol! Innét mindenki csak kifele kívánkozik és ha a fegyelem (ami tulajdonképpen félelem a büntetéstől) ide is hozta, egy idő után nincs az az erő, ami itt tartsa. Az életösztön erősebb bármilyen hatalomnál! Tehát logikusan: az összepréselt egységben, a fizikailag vagy idegileg kimerült harcos visszafele igyekszik, ám ez nem könnyű dolog, hiszen mögött az ölési zónán kívül várakoznak a társai. Hátat fordítani nem mer az ellenségnek, tehát vakon hátrál, még inkább tömörítve az alakulatot és beindítja a tántorgási hullámot. Ezzel megpecsételi a derékhad sorsát. Hely hiányában a fegyvert sem tudják már felemelni. A felbukott katonákat könnyűszerrel küldik a másvilágra jó zsoldosaink. Az ellenfél -aki miatt napok óta összeszorul a gyomruk-  itt rimánkodik a lábaiknál! Megkezdődik a mészárlás. Érthető... Mi most fordítsuk el tekintetünket innen...
                                          
  A harc tulajdonképpeni célját elérték a gyalogosok: a küzdelem beszüntetésére és a harctér elhagyására bírni az ellenfelet, bármilyen eszközzel.  A derékhad ellenállása lassan összeomlik és a vértől áztatott mezőn lépésről lépésre hátrálni kezd a második hullámuk is.  
  Ezért most bevetjük a nehézlovasságunkat végleg eldöntendő a csatát! Bekerítő hadmozdulattal az ellenfél szárnyait megkerülve rohamra indulnak a páncélosok! Nem támadnak az íjászok állásaira, a földbe vert hegyes karók nem túl bizalomgerjesztők.
  Léptetésből lassan könnyű ügetésre váltanak. Morajlik a föld az ezernyi harcimén patája alatt. Kiáltások harsannak, vad nyerítés amint véletlen baleset következtében felbukik néhány és a lovasuk csontja reccsenve törik szét. De nézd milyen fenséges látvány! Már dárdát szegezve vágtatnak, s a föld folyamatosan remeg, szinte hullámzik a lábunk alatt.  
  Az ékké formálódott hadtest pörölyként roppan bele az ellenség lovasságába és mint kés a vajat... kettészeli azt. Előkerül a hosszúkard, buzogány és más zúzó fegyver. A lovagok egymást keresik párviadalra, fegyverhordozóval és zsoldossal lehetőleg kerülik a harcot. Bár nehéz különbséget tenni a tusa hevében, mert azok is hasonló pompás vértet viselnek, csupán a sisakon viselt toll hiánya vagy színe fedi fel kilétüket. A foglyul ejtett lovagokért igen szép summa jár váltságdíjként, kár az energiát "mezeii zsoldosokra vesztegetni!
  Eközben az íjászok is tőrt, pörölyt ragadva harcba vetik magukat. A lóról leesettek vértjén keresgélik a réseket. Lefogják kezét, lábát, és az eszeveszetten vergődő hónaljánál, lágyékán vagy a sisakrostélyán találnak alkalmas helyet a szúró eszközök beveréséhez.
  Az ellenség derékhada eközben szétesett. Még néhányan kis csoportokban, sündisznóba állva védekeznek, de őket irgalmatlanul levágják. Némileg több esélye van annak, aki megpróbálja megadni magát. De csak némileg, mert az elmúlt brutális órák alatt emberi mivoltukból kivetkőzött férfiaknak még nem tért vissza az eszük. A sokk miatt még szívesebben látják hallva az ellenfelet, mint élve…          
                 
Lassan elcsendesül a mező. Itt-ott, még felhangzik a fosztogatók üdvrivalgása, mikor gazdag zsákmányra lelnek. Nehéz, dögletes bűz nehezíti a légzést. A katonák még néhány napig képtelenek lesznek húst enni...

  Nézzük a csata utáni állapotokat! A középkori fegyverek igen súlyos, vágott, szúrt és roncsolásos sebet ejtettek. Ha nem a vérveszteség vagy az elszenvedett traumás sokk (fájdalom) vitte el a sérültet, akkor később a fertőzésbe halt bele. Seborvosok ugyan álltak rendelkezésre, de szigorú sorrendet feltételezzünk az ellátás során! Először a „fizetőképes” páciens került sorra. A nemes lovag, vagy zsoldostiszt nagyobb eséllyel élte túl a sebesülést. Sőt, örülhetett az a szegény pára, akit sötétedésig kihoztak a harctérről, mert azután oda már csak a környékbeli fosztogató parasztok mertek belépni. Azoktól pedig kíméletet nem várhatott katonaember.

   Az orvosi eszközök fertőtlenítése, jobb esetben tűz fölé tartással ki is merült. Viszont igen hatékonyak voltak. A fűrészek, amputáló kések kifinomult módszerekkel készültek. Az erősen lefele görbülő kések lehetővé tették a gyors műveletet és egyenletes szélű vágást végeztek, elősegítve a könnyebb gyógyulást. Különböző méretű fogókkal, kanalakkal az idegentesteket jó eséllyel találták meg és szedték ki a testből. Külön nyílhegykiemelő szerszámot alkalmaztak ha túl mélyen volt a szakállas nyílhegy.Több, sikeres koponyaűri műtétre van bizonyíték. A vágott sebeket len illetve selyemszállal varrták össze, majd sárral kenték be, végezetül tiszta gyolcskötéssel fedték. (Mindehhez hozzá kell tenni, érzéstelenítésre csak bor állt rendelkezésre. )
  Hatékonyan alkalmazták a gyógynövényekből készült szereket. Egy kifolyt szem sebének gyógyítása nem ütközött különösebb nehézségbe. A többit, antibiotikumok hiányában a természetre bízták.  

  Számtalan korabeli, vagy az eseményt kevéssel később leíró feljegyzés a csaták forgatagából egy érdekes momentumot említ. Idézem: „…embernyi magasra emelkedtek már a halottak halmai a csatatéren…”   Néhány hadtörténész megpróbálta ezt a különös jelenséget megmagyarázni. Szerintük a tusa alatt hányták egymásra a testeket, hogy helyet csináljanak a további küzdelemhez. Én úgy vélem enné,l sokkal megrázóbb a magyarázat, mert nem hiszem, hogy bárkinek is lett volna türelme kivárni harc közben, míg jó néhány vasba öltözött férfit egymásra dobálnak, úgy 170 centi magasságig. Vagy tán közös egyetértésben dolgoztak volna a szemben állók, megszakítva az öldöklés dühét? Nem. Más volt az oka.
  A sebesültek, és az idegsokkot kapottak egymásra másztak. Iszonyatos elgondolni, de ez történt. Mivel nem volt módjuk elhagyni a harcteret, halálfélelmükben egymásra fekve, egymáshoz bújva, ölelkezve, a halom belsejében, és a halom tetején biztonságot véltek találni, -mintegy elkülönülve-  csoportosan kiválva a körülöttük zajló eseményekből. Aztán ott végzett velük a sebesülésük, a fulladás vagy a szívroham..
,,
Szegény fiúk, legyen nékik könnyű a föld!

 

   
Szerző: Katona Zoltán