Az a fülledt nyárvégi nap…
Magasságos Isten! Micsoda pompázatos sereg volt! Fényes vértek, toporzékoló lovak, csattogva lobogó zászlók ameddig a szem ellátott! Tisztességben megőszült országnagyok, acélos testű daliák és a büszke, színes nemesi bandériumok! Ott sorakoztak egy mérföld hosszú arcvonalban a mének hasáig érő, hullámzó fűtengerben.
Velük szemben, a horizonton remegett a forró levegő. S ott, a távolban az ég peremén egy komor had óriási délibábja tűnt fel végeláthatatlan oszlopban, nehéz csizmákkal tiporva a kék mennyboltot, miközben villogó lándzsák hegye a földet szántotta.
Amint összeértek a fegyverek, a hódítók azonmód hátrálni kezdtek, és ők bátran utánuk! Még nem zárult össze a harapófogó, amikor kopját szegezve, eget-földet rengetve eldübörgött mellettük a hatezernyi büszke páncélos lovag, hogy mindörökre elnyelje őket a török had irdatlan tengere. Azután még a kevés maradék, sötétedésig küzdött az életéért, ide-oda lappangva a halál síkján, hogy egérutat leljen. Hol itt, hol ott tömörültek „sündisznóba”, hogy aztán mindahányszor megtizedelve szétfussanak, ki-ki a saját életét mentve. Istennek és vitézségüknek hála, így élte túl a fiatal Dobó és Szondi.
Ám ott maradtak a nemzet nagyjai: a szépreményű ifjú királyunk, ki második volt a Lajosok közt. Drágffy János országbíró még halálában is ölelte a reábízott országzászlót. Tomori Pál, a vezér, a végek védelmezője, ő menekülni sem próbált. Szalkai László esztergomi érsek és tizenhat püspök. Ötven főúr. Ott porlad még négyezer lovas és tízezer gyalogoskatona csontja is. Magyarok, lengyelek, csehek, németek, itáliaiak. Hiába várták Őket otthon…
II. Lajos tornasisakja
1526. augusztus 29. délután három óra. A magyar középkor vége. Mi percre pontosan meg tudjuk mondani mikor ért véget számunkra.
Rengeteg adat és megbízható forrás áll a rendelkezésünkre, ezeket logikusan szemlélve kirajzolódik az a 488 évvel ezelőtti véres délután képe. Talán felfedezünk eddig észre nem vett momentumot, ami a „sokszoros túlerő” frázisán kívül nyomósabb magyarázattal szolgál. Mert ne felejtsük – számtalan példa van rá - nem feltétlen a szemben álló erők mennyiségén dől egy ütközet. Járjuk hát körbe a mohácsi csatateret!
Nem egyetlen tényező okozta a tragédiát, hanem fel sem tűnő hibás döntések sorozata. Felületesen ítélkezők Szapolyai tétlenkedésében, (árulásában?) látják az események ilyetén fordulását. Azonban ha megvizsgáljuk alaposan a térképet, és ismeretében vagyunk egy korabeli sereg mozgatási lehetőségeinek, azonnal látjuk, hogy nem érhetett volna oda időben. Azt végképp nem kockáztathatta meg, hogy menet közben kapjon támadást. Helyesen döntött, hogy hátrahagyva seregét, gyorskocsin, kevés kísérettel igyekezett Mohácsra. Ez árulás? Ugyan. Ha már bűnbak kell mindenáron, keresgéljünk a királyi pár hitelezői között...
Frangepán szlavón-horvát hadai is úton vannak, a három sereg egyesülve megnyugtatóan elegendő a törökkel vívandó ütközetre, még akkor is, ha több mint húsz éve nem álltak csatát a magyar nemesek. Sőt, ha megfelelő helyre terelik a császári hadat, esélyes a diadalra is!
De miért akkor, és ott álltunk csatát, amikor még nem egyesült a had? A felderítés megfelelő volt-e? Helytálló adatokra támaszkodott Tomori? Egyáltalán: miért Ő vezette a magyar sereget? Helyén való volt-e a Batthyány féle roham, és a gyalogos harcérintkezés felvétele után a második nehézlovassági hullám? És persze fontos még, a jól ismert „ágyú kérdés”. Menjünk hát sorban!
Tomori Pál. Katona, lovas. Korábban várnagy majd alföldi kapitány. Vitéz hazafi. Dózsa parasztseregét Bihar ostrománál megveri, Lőrinc papot is ő ejti fogságba. Aztán a török. Lesvetések, lovas csetepaték. Legnagyobb ütközete Ferhád pasa 12 000 fős seregének a szétverése. De, soha nem vezetett ekkora haderővel csatát, ilyen létszámú ellenség ellen. Nem lett volna képzettebb katona a vezéri posztra? (Vagy lett volna, de inkább nem vállalták a felelősséget?) Őt a haditanács nevezte ki. Tiltakozott, de katonaember lévén végrehajtotta a parancsot.
A török történetírók megemlítik, hogy a császár a csatát megelőzően négy alkalommal tartott szemlét a harcba küldendő egységei felett. Aprólékosan ellenőrizte az állomány felszerelését, fizikai és pszichés állapotát. Tomori egyszer sem. Sőt, a saját serege létszámát sem tudta, ugyanis nem készült összeírás az érkezettekről. (Ezért is kérdéses az áldozatok száma.) Ez több mint hanyagság.
A helyszín a kiválasztása. A török a rómaiaktól örökölt hadiúton indult meg. A Duna mellett szándékozott haladni, Eszék-Mohács-Szekszárd-Tolna-Paks-stb..-Buda irányába. Nyilvánvaló, hogy nem lehet Buda alatt várni, a háborút távol kell tartani az ország fővárosától. Mégsem tartóztatják fel az igazhitűeket a Száva-Dráva vonalon, sőt még hagyják is, hogy hidat verjen Eszéknél. Ezek után valóban nincs mit tenni, ki kell állni egy síkon.
Mohácsot választják. Nem rossz, de nem ott, ahol végül felálltak. Valamivel délebbre, a mocsarak kijáratánál megsemmisítő csapást mérhettek volna, a zsombékból előkecmergő, hadrend nélküli oszmán seregre. Nem jutott volna túl azon a vonalon. Ezzel szemben még a síkság déli szélén elhelyezkedő teraszt is átengedték nekik. Pompás fedezék. A mezőről nem látható az ellenség mennyisége, és minősége! Miért tették mégis? Dilettantizmus?
A kérdés megválaszolásához még egy fontos tényt kell tudni: a magyar haderő már a hajnali órákban (!) felveszi a csatarendet Mohácstól mintegy hét kilométerre, délre a Duna-ágtól, valamint a négy kilométerre fekvő síkságon, két harcrendben, a szokásos három helyett.
Ez azt jelenti, hogy a magyar sereg aznap, minden áron túl akart lenni az erőpróbán! A szorongató félelem, és a vak remény váltakozása türelmetlenné tette a húszéves kora ellenére, csaknem teljesen megőszült ifjú királyt, és hallgatott, a szemtanúk szerint bortól fűtött „uraimékra”. Ezért hajnaltól kora délutánig álltak a harcosok. A hadrendből nem lehet kiállni. Perzsel a nap. Képzelhetjük, a sereggel együtt járó bélrendszeri betegségek, és az idegesség következményeit. A közel tíz órás nyomasztó várakozás demoralizáló hatása nem lebecsülendő! Akár egymagában is oka lehet egy csatavesztésnek.
Tudták ezt többen is. Például Drágffy János országbíró. Végrendelkezik, illetve a meglévő végrendeletét módosítja. A „vezérek hasonlását, a királynak tévelygését és a vitézeknek engedetlenségét” említi benne.
A korai felállás igazolja az elégtelen felderítést. Ugyan már napokkal előbb elkezdődnek a kisebb csatározások, de a hely kiválasztása arra utal, hogy hadvezetésnek fogalma sincs a török haderő létszámáról és haladási sebességéről. Valószínűleg nem tudtak a könnyűlovas osztagok elég közel jutni, hogy pontos információt szerezzenek. A megelőző összecsapások így nem az ellenség terelését és kikémlelését szolgálták, hanem csupán az ellenség felderítő munkáját akadályozták. Nyilván a török parancsnokok tudták, hogy Szapolyai 20 ezre jön, de még napokba telik, míg odaér, és a cseh zsoldosok pedig csak Székesfehérvár környékén menetelnek. Azzal is tisztában lehettek, hogy a magyar ágyuk nagy része még a gályákon van, mert nem találtak igavonókat a környéken. A lakosság elrejtőzött a mocsarakban és magával vitt minden jószágot. Amúgy a terep sem volt alkalmas tüzérségi harcra. A lapályos, hullámokkal tarkított felszín megnehezítette a felvontatást és a hatékony tüzelést. A síkságot nyugatról húsz kilométer hosszan ívelődő, 14-45 méter magas, széles nyílásokkal és szűk horhosokkal meg-megszakított, teraszos dombvonulat szegélyezi. Magán a nagy mezőn csak enyhe hullámzás érzékelhető, de annyira épp elég, hogy az alá- vagy fölé lövések csökkentsék a tüzérség hatékonyságát. (Már most az elején felejtsük el a legendát a megsemmisítő ágyútűzről, ami eldöntötte volt a csatát!)
A hely kiválasztása azért is elhibázott volt, mert a magyar hadvezetés nem láthatta be a küzdőteret. Török források szerint a szultán és kísérete „felment egy magas dombra…”, minden bizonnyal Majstól délre fekvő dombsor egyikére, ahonnan áttekinthette az egész mezőt, és láthatta Lajos seregét. Fordítva sajnos nem így állt a dolog. Brodarics szerint az ellenség a dombok mögött, valamint a teraszon vonult fel, és állott csatarendbe a „magyar vezérség és előőrsszolgálat számára észrevétlenül”. Sőt, török források világosan elárulják, hogy a harcrendjük két szárnya is felfejlődött a síkon az ütközet kezdetére, asz össze láncolt ágyúk mögött a janicsárok nagy tömegével. Eközben a magyar had várakozik. Nyilvánvaló, ha van rálátásuk a mezőre, akkor nem délután háromig rostokolnak!
Mert könnyű belátni, hogy egy harcrendbe sorakoztatott tömeget elvezetni a küzdőtérre nem néhány perces művelet. A török sorok együttes mozgatása vesződséges feladat lehetett. A szemtanúk szerint ráadásul enyhén ferdeszögben érkeztek a helyszínre. Ezt kiegyenesíteni egy 1,5 kilométeres hosszon mesteri munka volt. Képzeljük el, ahogy a sorok egyik vége helyben jár, míg 1500 méterre a másik vége már rohan, ügyelve arra, hogy ne szakadozzanak szét, vagy ne hágjanak egymás sarkára, és még a meredek parton is le kell ereszkedniük! Fel s alá száguldoznak a tisztek, hol lassítva, hol ösztökélve a katonákat.
Innentől egymásnak ellentmondó emlékezésekkel szembesülünk. Egyes török források azt állítják, hogy aznap már nem szándékoztak csatát állni, és az adott körülményekhez alkalmazkodva tábort kezdtek verni. Ugyan kérem! Két ellenséges hadtest közelít valahonnan délről és meg akarták volna várni? Továbbá nehezen elképzelhető, hogy egy hadrendbe állt sereg táborveréshez fog. Hogyan, miképp? Magukkal cipelték minden málhájukat: bográcsot, tüzelőt, élelmet és fakanalat, pokrócostul, sátrastul? Mert, hogy táborverést említenek. Kötve hiszem, hogy a mezőn túlfelén, láthatólag harcra kész, 6 ezer lovag és 15 ezres nehéz gyalogos ellenség orra előtt táborozni szándékoztak volna! Nem tudom elfogadni ezt a badarságot, mivel ellentmond a józan észnek, de a történeti hűség miatt meg kell említenem.
Véleményem szerint a teraszon való leereszkedés volt a pillanat, amikor Tomori unszolására a király végre kiadatta a parancsot a rohamra. Későn. A török már hadrendben és kitűnő pozícióban állt. „Akkor aztán a király fejére föltették a sisakot, és ebben a percben arcát sápadtság öntötte el, mintha megsejtette volna a közelgő tragédiát”. (Brodarics)
Az ifjú Lajos mindent megpróbált. Több levelet írt a pápának, szinte könyörögve kért segítséget, sorai hátborzongatóak: „…A török császár összegyűjtve minden erejét ellenünk jön…Zuhanunk, zuhanunk, hacsak az Isten és szentséged mielőbb meg nem segít…” Aztán további kölcsönhöz folyamodott Slomo ben Efrájim-hoz az alkincstárnokához, aki nem adott, pedig szokás szerint a kincstárnoknak kötelessége lett volna magánvagyonából finanszírozni az ilyen vis major esetet! Így tehát mozgósított, és maga is hadba szállt. Ha valakinek, akkor neki nem róhatjuk fel a fiaskót. Mindent megtett, amit tehetett.
Tehát kiadja a parancsot, és a várakozástól elcsigázott keresztényhad mozgásba lendül. A balszárnyon lévő lovasságon a sor.
Álljunk meg itt egy gondolatra! A források sehol sem említik, hogy Tomori a félnapos várakozás alatt egyetlen egyszer is átcsoportosítást hajtott volna végre a hadrendben. (Csupán egy páncélos osztagot küldött el, egy ellenséges lovas különítmény, Báli bég szpáhijai szétverésére. Sajnos épp a király testőrségét. Érthetetlen!) Ez nem azt mutatja, hogy fogalma sem volt a szemben álló erők formációjáról? Viszont kitette „panorámába” a sereget a török hadvezetés számára. Ott áll lent a mezőn a egész magyar had. Órákon át lehetősége volt elemezni és tervezni az oszmán tiszteknek. Érthetetlen miben bízott ez katona? Pedig tapasztalt zsoldos vezérekkel volt körülvéve… Menjünk tovább!
A első könnyűlovas rohammal közel egy időben megindul Batthyány Ferenc, a szügyig érő fűben, és végrehajtja a történelem utolsó nehézpáncélos rohamát. A hatezer lovag alatt megremeg a föld. Lovak nyerítenek, parancsszavak csattannak, de aztán már csak az eget-földet rázó moraj hallatszik… s a mező végén egy pillanatra megáll az idő, amikor a páncélosok belereccsenek a ruméliai hadtestbe. Az arcvonal az irgalmatlan erejű lökéstől behorpad, sőt ketté is szakad! Iszonyatos elszántsággal küzdenek a lovagjaink. Hatalmas csapásokat osztanak ki jobbra-balra. De fogynak. Egyre fogynak. A nehéz páncélzat már idejét múlt. A könnyűlovasság és a gyalogság tömegével nem bírhatnak. Aki egyszer a földre került, arra tízen is rávetik magukat, és a „sisak résekbe tüskét vernek, a nyakakra kötelet vetnek…„ ahogy írják.
Ennek ellenére néhányan „dárdahajításnyi” közelségbe verekszik magukat a szultánig. Az 15-20 méter! Török történetírók szerint a hadrendjük cselesen szétnyílt, hogy maguk közé engedje a „gyaur kutyákat”. Ilyen szemenszedett hazugságot! Melyik török tiszt vállalta volna a felelősséget, hogy közvetlen a szultán közelébe engedjen több ezer lovagot? Ott bármi történhet! Az igenis egy komoly áttörés volt, de nem lett kiaknázva, pedig másképp fordulhatott volna hazánk sorsa. Mindenesetre Szülejmán elhagyja a csatateret, ez azért jelent valamit...
Mégis mi történt? A harcérintkezés felvételét követően megindult a gyalogos zsoldosok hadrendje is, támogatni, és bevégezni a nehézlovasság tevékenységét. Ez megint csak idejét múlt formula, ám ez még nem lett volna végzetes. A félnapi fárasztó álldogálásban demoralizálódott gyalogosok az első győztes hullám után kifulladnak, nekiállnak sebesülteket gyílkolászni és fosztogatni. Batthyányék körül tehát bezárul a harapófogó. Török írások említik, hogy egy sem kért kegyelmet, „mint a gonosz démonok, úgy küzdöttek a gyaur kutyák”… (Bár Batthyánynak sikerül megmenekülnie néhány tucat lovaggal.)
És Tomori? A második hullámban Ő odavész. A balszárny kudarcát követően a derékhadra ront, hogy Batthyányékat kiszabadítsa. Nem sikerül, a támadás kifullad. Még kísérletet tesz az első hullámban érkezettek újraszervezésére. Utoljára „csurom véres” páncélban látják. A török tüzérség bal felől kezd lőni, de a terepviszonyok miatt a golyók magasan a fejek felett szállnak el, viszont az össztűz pánik hatást vált ki. Ekkor ragadják ki a királyt is a küzdőtérről. Ezzel megpecsételődik a keresztény sereg sorsa és röpke másfél óra leforgása alatt, mészárszékké válik a mohácsi mező.
A magyar tábor ugyancsak megsemmisül. A Mohácstól délre fél magyar mérföldnyire (4km) álló, mintegy kétezer fő őrséggel védett tábort rajtaütésszerűen támadja meg két lovashadosztály. A közelben feltárt sírok csontjai arról tanúskodnak, hogy nem adták könnyen magukat. Ekkor már II. Lajos királyunk nem él. Halálának körülményeit homály fedi. Mohácstól félmérföldnyire egy falucska alatt - melyet Cselének neveztek - találták meg holttestét, egy „meredélyes szakadékban”. Ott fulladt vízbe lovastul.
Még egy elkeseredett rohamot intéznek, valószínűleg a fiatal Perényi Péter vezetésével, az anatóliai hadtest ellen. Ahelyett, hogy megszakítanák a harcérintkezést, és megpróbálnák a fegyelmezhető zsoldos gyalogságot rendezni, és arra támaszkodva kitörni a budai útra! Még a magyargyűlölő török tollnokok is elismerően szólnak a vitézségükről, de az önfeláldozó magyaros attak, finoman szólva elhibázott döntés. Felért egy tömeges öngyilkossággal. Érdekes módon innen épp Perényi menekül meg.
És ha már a kereket oldott főurakról beszélünk, feltétlen említsük meg Batthyányi elképesztő tettét. Három nap múlva, szeptember elsején futása közben megtámadja a Pécsről menekülő püspökség szekérsorát, és az egyház kincseit elrabolja, cinkosával Báthori Istvánnal karöltve, azzal „lovaggal” akit szolgája menekített ki a csatatérről, oly módon, hogy a ledöfött ménje helyett a „sajátját adta ura alá, nagyot csapva ló farára, ő maga ott maradván a küzdőtéren”. A poltikai elit minden undorító jellemzőjét tárják elénk ezek a képek. Ne is próbáljuk megérteni!
De hasonló felháborító esetekben bővelkedik a mohácsi csatát követő időszak is. Ugyanezen a napon az esztergomi vár kapitánya, Kun Pál megtámadja a menekülő királyné hajóit, elrabolja budai vár kincseit, és embereivel erőszakot tesz az ott lévő udvarhölgyeken.
Az is furcsa persze, hogy miért menekül augusztus 30-án a királyné Budáról? Azon a napon még a halottak összeszedésével, és lajstromozásukkal foglalatoskodtak az igazhitűek, kétheti járóföldre. Még csak azt kapta hírül, hogy a csata elveszett, férjéről még semmit nem tudott, de már menekült.
Azért is érdekes, mert pár nap múlva valóban megindul a hódító, de a lassan haladó törököket két oldalról követi, két aktív magyar had. Frangepán Kristóf Székesfehérvár környékén meg is ütközik az utóvéddel, és tönkre veri. A Tisza partján pedig Zápolya serege áll. Egyesülve szétverhetnék a betolakodót. Nem teszik.
A magyarok elől menekül a királyné. Az ország soha nem örült ennyire csatavesztésnek, és messiásként várják János vajdát, hogy egy nemzeti királyt válasszanak végre, a sok idegen után. Ezért fut a királyné, meg sem várva férje halálhírét. S még jobban futna, ha tudná, hogy gyakorlatilag odaveszett az egész politikai elit. Ötven főúr, tizenhét egyházi vezető és kétezer nemes, akiknek nagy részét egyszerűen lefejezték.
A mohácsi csatavesztéshez párosított „vész” szócska, nem a harctéren történtekre utal. Továbbá nem is a következő hetek-hónapok jelzője. A nép hetekkel később értesül a tragédiáról, mikor már az utolsó török kilépett az országból. A gazdaságot nem érinti, csupán a Duna-menti útvonal települései sínylik meg. A nádor él, a kancellár is, él négy püspök és maradt két erős, ütőképes sereg. Az összes áldozat száma, beleértve a Vértesben lemészárolt menekülőket is, hozzávetőlegesen kétszázezer ember. Nem kevés, de ez nem rendíti meg a működő, nagy területű, 3-3,2 milliós lélekszámú, még erős államot. A „vész” a Mohácsot követő politikai történésekre utal, mert akkor egy politikai rendszer bukott el, magával rántva az országot.
1526. november 10.-én Zápolya Jánost törvényesen, magyar királlyá koronázzák. Az addig törtető, korrupt és opportunista politikus, királyként igaz, magyar érdekeket szem előtt tartó vezetővé válik. Ő, ha háborítatlanul országolhatott volna, Erdélyre támaszkodva kiűzi a török hódítókat.
De 1527.november 3.-án, néhány hazaáruló magyar főúr és főpap királlyá választja a senkiházi, családja által is megvetett Habsburg Ferdinándot. Hazánkra nézve ezek a gazemberek hozták a „vészt”, amely azután évszázadokig nyomorítja az ország népét egészen Trianonig. János király kénytelen társuralkodóként kétfelé politizálni és háborúzni. A Váradi-békével pedig megpecsételődik hazánk sorsa, s halála után évszázadokra csatatérré válik a Kárpátok gyűrűje. Többszázéves honvédő háború kezdődik, aminek a mai napig érzi hatását nemzetünk.
A csatatér feltárását állami szinten 1959-1964 között végzik. Akkor bukkannak a tömegsírokra. Szinte mindet lemeztelenítve hányták a sekély gödrökbe. Nagy részük koponya nélkül fekszik. A hevenyészve ásott sírok, és a csontok elhelyezkedése sebtében elvégzett temetésre utal. Ne felejtsük, augusztus volt, nyári meleg. Minden bizonnyal nem mindenkit tudtak elföldelni.
Tárgyi lelet már kevés kerül elő, mert a XVII. századtól mezőgazdasági művelésbe vonják a hatalmas mezőt. Akkor az eke nyomán kiforduló tárgyakat széthordják. Ugyan felbukkan egy rubintokkal díszített kard és több értékes lelet is, sisak, mellvért, de ezek „természetesen” Ausztriába vándorolnak, mint más temérdek műkincsünk, a Habsburgokat gazdagítani.
A Mohácsi Emlékpark 1976-ban nyílik meg. Addig állami szinten senkinek eszébe nem jutott, akár egy táblát sem kihelyezni. 2012-től felújítva, kiállítótermekkel bővítve látogatható. 1700 katona pihen a területén. A többiek - talán 15 ezer, csak a Jó Isten tudja - pedig szerte a mezőn.
Legyen nékik könnyű a föld!
Szerző: Katona Zoltán