Az ostrom

  Tanulmányozzuk a középkori hadviselés leggyakoribb eseményét a várostromot! A harctevékenységek legtöbbször várak, erődítmények, fallal körülvett városok birtoklásáért folytak.  A stratégiai pontok ellenőrzése volt a fő célkitűzés, de a javak eltulajdonításának szándéka sem volt elhanyagolható. Egy vár, vagy város elfoglalása jövedelmezőség tekintetében sokszorosan felülmúlta egy síkon megvívott csatáét. A seregek nyílt mezőn való összecsapása igen drága mulatság volt, - amit ráadásul előre kellett finanszírozni – és az eredmény kétséges volta bizonytalanná tette a megtérülést. Ezzel szemben egy ostrom, kisebb létszámmal megoldható, ami a felvonulás, fegyverzet és ellátmány költségeit csökkenti és „szabadrablást” követően a rentabilitás viszonylag biztosnak tekinthető.
  Először szemléljük meg a várépítés technikáját. Túlnyomórészt magaslatokra épültek az erődök a megközelítés nehézsége és a terep beláthatósága okán. De stratégiailag fontos utak, révek védelmére, bárhol, és gyakorlatilag bármilyen a környéken található anyagból épülhettek várak. Kellett még hozzá egy–két közeli falu, ami az ellátást biztosíthatta. Az építőanyagot vagy egy másik hegy köveinek kibányászásával nyerték, vagy ha kő nem állt rendelkezésre, agyagból égetett téglát használtak. (Erre szép példa Kereki község Fehérkő-vára.)
  Az építkezés megkezdésekor azonnal kútfúráshoz fogtak. Nem ritka az 50-70 méter mély, de akad 112 méteres is. Képzeljük csak el, mit láthatott a munkás, ha felnézett ilyen mélységből! Hátborzongató...

                                          

 

Ha nem találtak vizet, akkor sem búsultak neki, hanem esővízgyűjtőként használták. Példának Trencsén vára álljon itt: a kútja az 1420-as években épülhetett, és helybeli jobbágyok munkája. Eredetileg 72 méter mély volt, 1955-ben azonban már csak 56 méter, melyből 6 méter a vízoszlop. Mivel a kút nem érte el a Vág szintjét, így a benne lévő víz, esővíz volt.
Ezek a kutak értékes leleteket tartalmaznak. Füzér várának, 1200-ban fúrt kútjában a nemrég történt feltárás során előkerült a máig működőképes, középkori csörlőszerkezet.
  A hegyre épülő várak a terep adottságai miatt szabálytalan, míg a síkságon épülők szabályos alaprajzúak. Lehetnek külső és belső tornyosok. A bástya nélküli belső tornyos kialakításra példa a nagyvázsonyi Kinizsi vár.
  Folyamatosan évtizedről évtizedre változó alakot mutatnak. Rombolás utáni újjáépítés, toldás és korszerűsítés formálja őket, ami a haditechnika fejlődésének velejárója. A mára legelterjedtebben fennmaradt az olaszbástyás megoldás. A védett falszakaszra oldalazó lövést lehetővé tevő bástyákkal sarkított, sokszög alakú vár, a lőfegyverek és a tüzérség fejlődésére adott választ.
Maga az építés igen nehéz, és nagyon hosszadalmas művelet volt, akár évtizedekig is elhúzódott és jelentős munkaerőt kívánt. Egy nagyobb vár felépítésén egyszerre háromezren is dolgoztak.
 Ha sziklára épült, nem volt gond az alapozás, ám az anyagot fel kellett hordani a hegyre, ami vesződséges hónapokba tellett. Amennyiben alapra volt szükség, igen mélyen és szélesen kellett ásni, s közben pincéket, alagutakat készíteni. Aztán jöhettek a falak. Nem állványoztak, hanem a kövek közt hagyott résekbe gerendákat helyzetek, melyek kiálltak a fal síkjából. Arra pallókat fektettek, és embermagasságra felhúzták a falazatot, majd újra egy szinttel feljebb helyezték a gerendákat. Az így maradt lyukak sok helyütt láthatóak a romokon.
A kötőanyag a mészhabarcs volt. Porrá tört égetett meszet raktak a közönséges fehér oltott mészbe, és homokkal keverték. Az égetett, az oltott mész felesleges vizét magához vonta, és az így hidratálódva szilárd és vízálló habarcsot alkotott.
A lőrésekhez és a falak tetejéhez gyilokjárókat ácsoltak, és a bástyákat tetővel, palánkkal fedték, amely kinyúlt a fal fölé, lehetővé téve, hogy a padlón lévő nyílásokon forró vízzel, izzó homokkal támadják az ostromlókat. Regényekben olvashatjuk, hogy szurkot, olajat használtak, de miért öntöttek volna ki olyan drága dolgokat, amikor a víz és a homok pont olyan hatásos volt?
 
  A megérkező támadó először is körülzárta a várat, hogy megakadályozzák a ki- és befele irányuló kommunikációt, és elvágják az élelmiszer utánpótlást, valamint a várban tartózkodó nem harcoló személyek kijutását is, hiszen azok is hozzájárultak a tartalékok kimerüléséhez. Ezt valójában nehéz volt maradéktalanul végrehajtani, de amennyire lehetett teljes katonai gyűrűvel vonták körbe a célpontot. A támadó félnek kemény munkája volt. Fedezék építése, várárok tömedékelés, fal rombolás, ostromtorony ácsolás. Ástak és fúrtak. A kettős sáncrendszer egyszerre védett a kívülről támadó felmentő csapatoktól, és ugyanakkor megakadályozta a kitörést, amely számottevő károkat okozhatott a hajítógépekben és az ostrombástyákban.
   Az ostrom első időszakában tehát az utászoké és a hadmérnököké volt a főszerep. A legkönnyebb módja a falak ostromgépek nélküli ledöntésének, ha az alapot meggyengítették az utászok. A föld szintjén kiásták az alapot, és kihúzgálták a köveket, remélve, hogy ledől a fal. A másik nem kevésbé veszélyes módszer az alagútásás volt. A barlanggá bővített üreget aládúcolták, majd egyszerre beomlasztották azt. A védők ellen alagutakkal védekeztek, oly módon, hogy a befelé irányuló szakasz alá fúrtak, omlasztották, vagy keresztezték a járatot. El akarjuk-e képzelni milyen öldöklés folyt a föld alatt a csákányokkal, ha találkozott két akna? Nem akarjuk…, inkább nézzünk ki a felszínre.


     A lőpor kora előtti tüzérség igen hatékony gépeket fejlesztett ki. Sokáig az ágyúkkal együtt használták, mert pontosabban tudott vele célozni egy gyakorlott tűzmester. A gépeket hadmérnökök, vázlatok alapján, a helyszínen található anyagokból, (fából) állították össze. Csak a vasalatokat, köteleket szállították magukkal. Különböző fajtái voltak ezeknek a gépeknek, úgymint személy elleni, és faltörő. A személy elleni gépek hasonló elven működtek, mint a számszeríjjak. Tulajdonképpen dárdavetők voltak. Ezek felajzott tartórudat használtak az energia tárolására. Függőleges és vízszintes irányzással működtek, így pontos és nagy tűzerőt képviseltek.
  A katapultok a fal lerombolására, rések nyitására készültek. Azt tartották, ha elkészült egy kőhajító gép, a védők tudták, hogy a harcnak vége, mivel a várfalakat rövid időn belül össze fogják zúzni. Pontos találatokat tudtak elérni, ami fontos volt, hiszen többször, ugyanazon a helyen kellett a falrészt eltalálni, ütlegelni (innen ered az „üteg” elnevezés), hogy eredményt érjenek el.  A parittyákkal nem csak köveket lőttek a várba, hanem foglyok csonkolt testrészeit, vagy elhullott állatok tetemeit elrettentés gyanánt. Ez volt a korai pszichikai hadviselés alkalmazása.
   Az ágyúk a 15. század végén kezdték átvenni a katapultok szerepét, és csak a 16. század elejére szorították ki azokat az ostromokból. Mátyás királyunknak is voltak ágyúi, de az ostromgépeket részesítette előnybe pontosságuk miatt. A kisebb lőfegyvereket inkább használták, bár azok lőtávja és precizitása is hagyott maga után kívánnivalót. A hanghatás fontosabb volt.



  A kapu, vagy gyengébbnek hitt fal áttörésére un. faltörő kost használtak. A hosszú, megvasalt rudat egy háromszög metszetű keretre függesztették és fával, vizes bőrökkel burkolták. Gyakran kereket is szereltek rá, a könnyebb, gyorsabb mozgatás érdekében. A kos teteje védte a kezelőit, amíg azok kötelekkel lengették a rudat, míg az jó néhányszor becsapódott.
   A faldöngetés mellett a várárok betömésével is foglalatoskodtak. Rőzsekötegekkel, és földdel próbáltak úrrá lenni a több méter mély vizes- vagy száraz árkokon. Felmerül a kérdés, hogyan tehették mindezt a védők orra előtt? Mozgó fedezékek alkalmazásával! Deszkákból ácsolt, különböző szögben felállítható, lőrésekkel ellátott hordozható palánkokat készítettek és ezek védelmében dolgoztak. A lőrésekből számszeríjászok lőttek, a védőket visszahúzódásra kényszerítve.
   Általánosságban elmondható, hogy ezen előkészületek alatt folytak tárgyalások a két fél között. Az ostromló az erőd parancsnokát először megvesztegetni próbálta, hiszen az sokkal olcsóbb volt, mint hetekig, hónapokig fizetni a zsoldosokat, egy elhúzódó küzdelem alatt. A védőknek egyébként a korabeli konvenciók biztosították a megadás jogát. A hűbérúr nem várhatta el vazallusaitól, hogy halálukig védekezzenek, ha nem tudott, vagy nem akart a segítségükre lenni. Később a várat feladóknak senki nem hányhatta a szemére, hogy a túlerő, vagy a várható következmények miatt átadta a rá bízott erősséget. Mert nem volt okos dolog nagyon elhúzni a védekezést, ha amúgy nem volt remény a győzelemre. A nehéz, véres hetek alatt a zsoldosok könnyen megvadulhattak, és ha bejutottak végül nem kíméltek senkit és semmit. A védőknek mérlegelnie kellett az időben való feladás vagy a vereséget követő borzalmakat, hiszen bevett szokás volt, hogy a zsold egy részét vagy akár egészét a szabad rablás bizonyos időkorlátok közötti (félnap, egy nap) engedélyezése jelentette.
   A tárgyalások eredményesnek voltak mondhatóak akkor is ha sikerült egy határidőt kikötni. A védők egy bizonyos idő múlva feladják a várat, ha nem érkezik addig segítség. Ezzel időt nyertek, a támadó kimerülésében bízhattak. A védő-támadó arány minimálisan az 1:3–at kellett meghaladja, mert az ostromlók sokkal nagyobb veszteséget voltak kénytelenek elszenvedni, hiszen könnyű belátni milyen veszéllyel járt a falak megmászása, vagy az aknászkodás. A falakon belül pedig a gyilkos zónákban találták magukat. Ezek szűk sikátorrá alakított fa lszorosok, vagy dupla kapubástyák voltak. Ott aratott igazán a halál…
  Ha minden hasztalannak bizonyult a támadók rohamra indultak. Ahol rohammal vették be a várat, az általában azért történt, mert az ostromlóknak nem volt más lehetőségük.  Például közeledett a felmentő sereg, a tél, vagy járvány kitörése fenyegetett, esetleg zúgolódni kezdtek a zsoldosok. A parancsnoknak mérlegelnie kellett a várható hatalmas veszteséget. Az ilyen támadásoknak sosem voltak olyan előnyös feltételei, ahogyan azt a résztvevők szerették volna, már csak azért sem, mert ha minden előny, amit szerettek volna maguknál tudni, tényleg meglett volna, akkor a védők már feladták volna a küzdelmet.  Ám mégis, ha olyan stratégiai előnyhöz jutottak a célpont átvételével, ami a háború további menetét javukra fordította, nem haboztak feláldozni a katonáikból jó néhányat. (Nándorfehérvár ostromai)
   A támadás minden ponton zajlott, hogy a védők erőit megossza. Az alacsonyabb falakat horgas létrákon igyekeztek megmászni, és a tetején pár négyzetméteres állásban megvetni a lábukat, amíg elegendő bajtárs fel nem ért. Aztán lépésről-lépésre elfoglalni a gyilokjárókat, bástyákat… Ahol ostromtornyot ácsoltak, valamivel könnyebb volt a helyzet, mert a csapóhídon tömegesen tudtak a mellvéd tetejére jutni, az alkotmány belsejében pedig viszonylag biztonságban érezhették magukat, nem úgy, mint az ingatag ostromlétrákon.                 
 A támadás erőfeszítése mégis a kapu környékére koncentrálódott inkább, hiszen az azon való bejutás már magában hordozta a győzelmet. Megfigyelhető a műemlékeinken, hogy a kapu szinte külön erődítményt alkotott az erődön belül. Vastag, magas, dupla, vagy akár tripla, felvonóhidas, rácsos védművekkel ellátott rondellák, vagy bástyák ezek. Lőrések tucatjai ásítanak a közvetlen környezetükre.  Az ilyen szörnyeknek a megközelítése is komoly bátorságot és felkészültséget kíván! Hát még az elfoglalása…  
Nem volt példa nélküli, hogy a várat először csak részlegesen sikerült ellenőrzés alá vonni, mert megszokott volt a külső-belső várrendszer kialakítása. Amint átjutott a támadó a külső falrendszeren, kezdhette előröl az egész tortúrát. Mondjuk éppen, ismételt tárgyalásokkal…
 
  Sajnos hazánkban csupán néhány várat találhatunk eredeti állapotában, természetesen azt is helyreállítást követőn. Európa szerte számtalan áll fenségesen, középkori pompáját megőrizve. De hiszen ne is keressünk ahhoz hasonlókat egy olyan országban, amely hosszú évszázadokon állt véres háborúkban a puszta fennmaradásáért küzdve.     
   
          
 Katona Zoltán

Ugrás a kódex elejére