Az ostromgépek
Az ostromgépek bemutatása kikerülhetetlen a középkori hadviselés történetének ismertetésekor. A mai vizsgálódásunk tárgyai legyenek hát ezek a nagyszerű szerkezetek.
Már az ókorban sikerrel alkalmazták e nehéz fegyvereket. A középkor hadmérnökei azokat tovább fejlesztve, meghökkentően pontos és ütőképes eszközöket alkottak. A tűzfegyverek elterjedését követően is előszeretettel alkalmazták a harctereken és a várostromoknál.
Ennek két oka volt: az olcsó üzemeltetés, és a pontosság. A harctevékenység helyszínére legtöbbször csupán a fém alkatrészeket, és a kötélzetet szállították. A felépítményhez szükséges fát, és a lövedékekhez való követ a környékről termelte ki a személyzet. A gépeket bonyolultságtól és mérettől függően egy-két nap alatt összeácsolták. Az ügyes tűzmester néhány lövéssel beállította az irányt, úgy horizontálisan, mint vertikálisan, s akár napokon keresztül is a kívánt pontba csapódtak a lövedékek. Ez igen előnyös volt, ha rést akartak ütni (az üteg elnevezés innen ered!) a várfal bizonyos pontján. Csak idő kérdése volt, hogy a folyamatosan veretett falszakasz mikor adja meg magát, és omlik a mélybe. Ám nem csak műtárgyak ellen, hanem élőerő megsemmisítésre is specializáltak katapultokat. Sőt, köveken, vasgolyókon kívül még tetemek (állati, emberi) falak mögé juttatásában is fontos szerepük volt, elrettentés illetve fertőzés okozásának céljából. Vegyük sorra ezeket a pokoli gépeket!
Az „onager” és a „mangonel”
Mérete változó, kisebbet-nagyobbat készítettek a célnak megfelelően, de a mechanizmusából adódóan 4-5 méternél nem lehetett nagyobb. A 20 kg körüli lövedéket 300-350 méterre lőtte el a torziós szálkötegben tárolt energia. A kor legelterjedtebb hadigépe volt. A szerkezet közepén látható kötélzet, két végén egy irányba, (természetesen a kilövés irányába) tekerve tárolta az energiát. A kanalat, vagy parittyát a racsnis gátlómű segítségével hátra hajtva vetési pozícióba feszítették, és azt követően egy egyszerű ívelt horog kirántásával eloldották. A rekonstrukciók alapján egy perc alatt újra tűzkész állapotba lehetett hozni. Ezt a fegyvert élő erő ellen alkalmazták, egyszerre akár több lövedékkel. Követ, vasgolyót, de akár égő szuroklövedéket is vagy cserépbombát is kilőhetett. A röppálya íve, a lőtávolság, a szálköteg feszítésével, illetve lazításával szabályozható.
A „ballista”
Ez a szerkezet már precízebb összeállítást igényel, a két torziós köteg egyenlő energia elosztása miatt. Tulajdonképpen egy nagy számszeríj, azzal a különbséggel, hogy az erőt nem egy ívben tárolja, hanem két ellenkezőleg felcsévélt kötélzetben. Ezzel dárdát lehetett kilőni, meglehetős pontossággal és brutális erővel. A védelem az elsődleges feladata.
A „trebuchet”
A hajítógépek királynője! Monumentális darabok voltak. A gravitáció elvén működtek egy ellensúly segítségével. 50-150 kg súlyú köveket hajított magasra, meredek röppályán, amik tömegük többszörösével csapódtak a falakba. Méretük változó: 5-től 18 (!) méter magasságig vannak feljegyzések. Erősebbek és pontosabbak voltak mint az ágyúk. A 15-16 században még használatban voltak.
Szerző: Katona Zoltán