A hosszúkard

 

  Elegáns, hatékony, drága és státuszszimbólum is egyben. A XIV-XV. század univerzális fegyvere: vág, szúr, zúz a csatatéren, várfalon és párbajban, lovon és gyalog egyaránt. Használja lovag, csatlós, zsoldos és nyárspolgár. Forgatása külön tudományt igényel, mellyel kódexeket írtak tele, és hosszú évekig tart az elsajátítása. Ez a lovagkard, avagy a Hosszúkard. Olaszul Spada Longa a neve, németül Langes Schwert, angolul Longsword, franciául Passot.

            
 

  A 14. században egyre zártabbá váltak a páncélok. Az egykezes kard ökölpajzzsal kombinált alkalmazása már nem volt elég hatékony a teljes lemezvértezetet viselő ellenféllel szemben. A páncélosnak pedig felesleges volt pajzsot használnia, így egyenes út vezetett a két kézzel is fogható kard megszületéséhez. Arányos, karcsú vonalai nem csak a szemet gyönyörködtetik, hanem a tökéletes súlyelosztását is elősegítik. Hossza 90-120 cm. Súlya 1,5-2 kg. Súlypontja a keresztvastól egy tenyérnyire van. Az ellensúly - megtartva a funkcionalitását - egyedi formázást, díszítést tesz lehetővé a kovács számára.
  A penge egyenes és kétélű, a kard nagyobb alsó részén „balta” élességű, a hegynél arasznyi hosszan borotvaéles. Keresztmetszete különböző.  A korábbi formák a vágás miatt laposabbak, ezért merevítés és valamelyest könnyítés gyanánt ún. „vércsatornát” mélyítenek bele hosszanti irányba, akár kettőt is. (Ezeknek semmi közük a vérhez. Fantazmagória csak az a hiedelem, hogy ezzel könnyebb kihúzni a kardot a megfeszült testből, hiszen kovácsoltak mélyítés nélkül is, s azok sem maradtak benn az ellenfélben.) Később rombusz vagy mandula alakúra készülnek, mivel a páncélok fejlődése miatt a szúrás és zúzás funkció kerül előtérbe. Mindkét penge kiképzés használatban marad legalább az 1600-as évek végéig, mivel különböző harctechnikák fejlődnek ki. A páncél nélküli (Blossfechten) harc vértezet, láncing, és sisak nélküli küzdelem. A vágás épp olyan fontosságú, mint a szúrás. A tusa igen hamar eldőlhetett, hiszen a nehéz, éles fegyver könnyen halálos traumát okozhat a védtelen testen, akár metszés, akár nyílt törés következtében. A páncélos küzdelemben  (Harnischfechten)  a vágások jelentőségüket vesztik, és előtérbe kerül a szúrás. Ebben a technikában a vágás ereje inkább megrendítő ütéssé válik. A hosszúkard alkalmas csatafegyvernek és párbajra egyaránt.
 

                             

   Ennek a kardnak minden része fegyver. A penge, a keresztvas és az ellensúly is. A nyelet, a tüskén keményfa markolattal vastagították, majd bőrrel, vagy drótsodronnyal bandázsolták. Az ellensúlyt, vagy végsúlyt a tüske végére erősítették oly módon, hogy vagy szegecsszerűen elkovácsolták, vagy ólomlemez közbeiktatásával rápréselték. Sok esetben, ha a gomb alakja megengedte, nemesfém vagy akár drágakő díszítést is kapott. Egy nevesebb műhelyből kikerült darab ára 12-16 ökröt ért.  Ezért hát: „Támadni éllel, hárítani lappal!”  
  A legnevesebb kardkészítő kovácsok Nürnbergben és Milánóban tevékenykedtek. Leggyakrabban csak a pengét készítették el, a szerelékeket (markolat, keresztvas, gomb) már a vásárló rakatta fel. Pontosan rekonstruálni nem lehet egy korabeli pengét. Egyébként sem volt két egyforma minőségű, hiszen az edzési eljárásban nem tudtak se mérni, se azonos körülményeket biztosítani a munkadaraboknak. Kovácsonként is más „receptek” léteztek.         

                                         

  A hosszúkard harcművészete a kardérzékről, a gyorsaságról, a tempóról, a távolságról és a mozdulatok harmóniájáról szól és nem a fizikai erőre épít. Ez az általános nézet a művelők körében. Ennek nagy része igaz, de ne felejtsük: a gyorsasághoz - ami viszont alapja a hosszúkard technikának - erő szükségeltetik. Sőt, már Fiore mester kódexében látható nagy erejű sújtások is cáfolják a fenti kijelentést, hiszen végrehajtani és védeni egy ilyen támadást főleg izomerő szükségeltetik.  Azt gondolom ez a sok helyen olvasható megállapítás inkább a 17. században és napjainkban kedvtelésből vívók alaptétele.

                                                                                                 
  Rekonstruálva a hosszúkard technikákat egy rövid összecsapásban, egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a küzdők fizikális felkészültsége másodlagos lenne. Megkockáztatom, legalább egyenrangú az a fentebb felsoroltakkal, hiszen bármilyen technikás és jó érzékű lehet valaki, ha az ellenfelének a sújtását nem képes megfelelő erővel hárítani az ellentámadáshoz.   
 
  Számos „tankönyv” maradt fen az utókor számára.

 - Hanko Döbringer: Liechtenauer vívókönyve, 1389

- Fiore Dei Liberi vívókönyve, 1409

- Goliath kézirat, kb. 1500

- Paulus Hector Mair és Joachim Meyer: A Lovagi Szabadvívás Alapos leírása, 1570

                                               
  Mindegyik iskola egyazon elvre épül, a célratörő támadás- és védéstechnika azonosságára. Úgy lehetne a legjobban kifejezni, hogy minden védés már támadás is egyben. A mozdulatok lényege hatékony egyszerűség, mert minél rövidebb a penge útja, annál gyorsabb és biztosabb a hatás. Éppen ezért a különböző iskolák megegyező, vagy igen kis eltérésű módszereket tudtak megalkotni. A penge ugyanaz, a harcos testfelépítése ugyanaz, tehát evidens, hogy a legoptimálisabb technikai elemek azonosak lesznek. Különbség talán a felfogáson, az adott habituson érhető tetten.  Az itáliai Fiore kifinomultabb, technikásabb vívást tanít, míg a német Döbringer célratörő elemeket alkotott meg.
  Ezzel a fegyverrel való küzdelem ideje igen rövid. Akár az első érintkezés kombinációja: támadás – védés – ellentámadás, véglegesen eldöntheti a tusát. Ez pedig csak néhány másodpercig tart.   
  Később, amikor hobbivá vált a hosszúkard vívás, az archaikus halálosan hatékony irányzattól eltérő tornatechnikák és szabályok születtek.  Ennek az írásnak nem célja a technikák ismertetése, hiszen azt csak vizuálisan módon lehetséges, folyamat ábrák hosszú során keresztül. Elsajátítása pedig hosszú évek kitartó, fegyelmezett gyakorlását igényli, erőnléti edzések alkalmazásával.

Szerző: Katona Zoltán (Mercenario)
Szaktanácsadó: Bartos Gergely
         

Ugrás a kódex elejére