A középkori beszélt nyelv

 

A múltban való kalandozásaink során, szebbnél szebb tárgyi leletekre találunk a múzeumok tárlóiban, a képeskönyvek lapjain és a világháló képei között.  Tárgyak, melyek mára funkciójukat vesztve nem használatosak, vagy formailag és anyagilag átalakultak a mai kor igényeihez. Ám van egy ősi „eszköz” ami mindenkinek a birtokában van, és nem kell múzeumokban keresgélni. Ez egy immateriális eszköz: az anyanyelv.

Ki ne lenne kíváncsi, hogyan is beszélt Nagy Lajos királyunk mikor tollba mondta egy parancsát, vagy hogyan váltott szót a három Hunyadi? Vajon értenénk-e egy esti lakoma alatt elhangzottakat? Bele tudnánk-e folyni egy középkori beszélgetésbe?

"Fehervaru rea meneh hodu utu rea". Ez az első magyar nyelven leírt mondattöredék, amit ismerünk. Mai magyar nyelven így hangzik: "Fehérvárra menő hadiútra." Ezt azért nehéz megérteni, mert egyrészt akkoriban sokkal kevesebb hangot használtunk, pl. nem nagyon voltak magas hangfekvésű hangok (legalábbis, annyi, mint ma), nem létezett egy csomó mássalhangzó sem (pl. c). A hangtani különbségek miatt a kiejtés is teljesen különbözött a mai nyelvtől. Minden egyes szó magánhangzóra végződött. Tehát egy szótagos szavak sem voltak, pl. szék, hanem szeku lehetett, vagy valami ilyesmi. 
 Aztán az akkori nyelvben nem léteztek ragok. A magyar nyelv nem agglutináló volt, hanem flektáló nyelv! Vagyis nem mondtak ilyet, hogy székre, hanem névutóval fejezték ki a helyviszonyt: szeku rea. Nem azt mondták, hogy Fehérvárra, hanem Fehervaru rea. Nem azt mondták, hogy hadiútra, hanem hodu utu rea.
Csak később ezek a névutók hozzáolvadtak a szótőhöz, és ragokká váltak. Ma is őrzi ennek az emlékét a magyar nyelv. Ugyanis csak a magyar nyelvben van egy olyan jelenség, hogy egy ragnak is mondatértéke lehet.
Pl. megkérdezik, hogy hová ülsz le? Te pedig rámutatsz egy székre, és azt mondod: "Rá." És ennyi a mondat. Ebből is látszik, hogy régen a "rá" önálló szó volt (reá). Az Árpád-kori beszédet úgy vélem a fentiek alapján értenénk, de beszélni nem tudnánk!

  A magyar nyelv egyedülálló ebben. Ha például egy hatszázegynéhány éves szöveget felolvasnának egy mai németnek, jó esetben csak néhány szót értene, le kellene neki fordítani. Mi magyarok, nem könnyen ugyan, de folyékonyan tudnánk beszélni valamelyik Béla királyunkkal, vagy akár Hunyadival. Már csak azért is, mert a magyar nyelv soha nem volt hierarchikusan megosztva, ugyanazt beszélte a nemes herceg, mint a jobbágya. Az udvarban is a magyart beszélték egymás közt a mieink. Bizonyítja ezt többek között a Kis Károlyról szóló iratokban a „Kys” jelző használata.

De nézzük a középkori magyar beszéd legkorábbi, összefüggő emlékét. Latin szövegmintából magyarította valaki, kétségtelenül olyan pap, aki gyakran érintkezett a néppel: esketett, keresztelt, temetett.

Halotti beszéd és könyörgés (1192–1195 között)

Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk. Menyi milosztben terümtevé elevé miü isemüküt, Ádámut, és adutta vola neki paradisumut házoá. Es mend paradisumben volou gyimilsiktül mundá neki élnie. Héon tilutoá üüt igy fa gyimilsétül. Gye mundoá neki, meret nüm eneik. "Isa, ki nopun emdül oz gyimilstüül, halálnek haláláal holsz." Hadlává holtát terümteve istentül, gye feledevé. Engede ürdüng intetüinek, és evék oz tilvut gyimilstüül, es oz gyimilsben halálut evék. Es oz gyimilsnek uly keserüü volá vize, hogy turkukat migé szokosztya vola. Nüm heon mugánek, gye mend üü fojánek halálut evék. Horoguvék isten es vetevé üüt ez munkás világbelé, es leün halálnek és pukulnek fesze es mend üü nemenek. Kik ozuk? Miü vogymuk. Hugy és tiü láttyátuk szümtükkel. Isa és nüm iggy ember mulchottya ez vermüt. Isa mend ozchuz járou vogymuk Vimággyuk uromk isten kegyilmét ez lélikért, hugy jorgossun üü neki es kegyiggyen es bulsássa mend üü bünét. Es vimággyuk szent achszin Máriát és boudug Michael archangyelt és mend angyelkut, hugy vimággyonok érette. Es vimággyuk szent Péter urot, kinek odutt hotolm oudonia es ketnie, hugy ougya mend üü bünét. Es vimággyuk mend szentüküt, hugy legyenek neki segéd uromk szine eleüt, hugy isten iü vimádságuk miá bulsássa üü bünét. Es szoboducha üüt ürdüng ildetüitül es pukul kinzotujátul, es vezesse üüt paradisum nyugalmábeli, es oggyun neki münyi uruszágbelé utot es mend juoban reszet. Es keássátuk uromkhuz chármul: Kyrie elesion! 

Szerelmes brátim! Vimággyomuk ez szegin ember lilkiért, kit ur ez napun ez homus világ timnücébeleül mente, kinek ez nopun testét tümettyük, hogy ur üüt kegyilméhel Ábraám, Izsák, Jákob kebelében helhezje, hugy birságnop jutva mend üü szentii es ünüttei küzikün jou feleül jochtotnia ileszje üüt. Es tiü bennetük! Clamate ter: Kyrie eleison!        

Jó olvasni, és hallani. Ez a nyelv sokban visszautal az őshazában beszélt nyelvre. A régi időket idézi a magánhangzók ejtése: ma nyíltabban ejtjük őket (látjátuk — látjátok; szümtükhel — szemetekkel; homou — hamu; milosztben — malasztban). Láthatók a feledésbe merült szavak (isa — bizony). Megfigyelhetők a ragok változásai (vogymuk — vagyunk; terümtevé — teremté, azaz teremtette; oduttá — adta; házoá — házzá, vagyis házul).

Igaz megerőlteti az elménket, de kitűnően ábrázolja a kiejtés módját. Első hallásra, legalább a nyolcvan százaléka érthető a szavaknak. Inkább a szövegértelmezéssel lehetnek gondjaink, de ebben az évszázadban sem halnának éhen a magyar ajkú időutazók, hacsak nem egy hadaró atyafival hozza össze balsorsuk… 

Lépjünk nagyobbat az időben! Egy névtelen szerző által írt, bő lére eresztett krónika egy versszakát ízlelgethetjük. Az írójának a minden részletre kiterjedő szószaporítással, Mátyás király tettének minél magasztosabb fényben való feltüntetése volt a célja.   

      „…Akarattyok szerént tőn kegyelmet

És nagy méltóságos engedelmet.

Így megadá Szabács erősségét

Benne hagyák álgyúnak bőhségét

Mely álgyúkat királ többőhteté

És Szabácsot nagyon erőssőhteté

Hagyván benne vitézeknek javát

Hogy ne látná továbbá az kárát

Ez mind ezen szerént hát megleve

Töröknek és mendennek kegyelmet teve

Királ ugyan Budára eredvén

Török sereg környőlő terjedvén

Hát valának nékik nagy csudába

Hogy Budának menden utcájába

Jelennen királnak udvarában

Látnak török népet gazdag ruhában

Királnak ékessen odvarlani

Ment kell piaczon várban állani

Ezt meghallák mind Törökországba

Török császár lőn nagy bosszoságba.”

 

(„Szabács viadala”, részlet, ism.szerző, 1476 körül)

 

Borzongató, hogy több mint ötszáznegyven év után is könnyen érthető számunkra! Mátyással vígan cseveghetnénk, egy kupa jó bor mellett.

Vágjunk hát a téma közepébe, és nézzünk néhány elfeledett szót, a Besztercei szójegyzékből (kb.1395) :

hort – agár, pikonhog- egy fajta sisak, pakocsa – csúfolódás, kotorgárt- pajzs, higy – fülönfüggő, egyveng – testvér, gajd – egy fajta fúvós hangszer, álltetem – állkapocs, kajátó – hírnök és még több mint 1300 szó.

A most is használt szavak kiejtésének egyik „szabálya” a mainál zártabb magánhangzó képzése, amit fentebb már említettünk:

harum- három, habus- habos, orrus- orros,

a másik az ajakkerekítés nélküli kiejtést jelölő magánhangzók: (Koncz-kódex, 1410) melléled- mellőled, kelket- kölyköt, tivis-tövis, disznav- disznó, Toluna-Tolna. husszú -hosszú, társot-társat, lossan -lassan, magamot, fiadot, vogyunk – vagyunk..

Pannonhalmi alapító okirat: Feheruuaru rea meneh hodu utu- Fehérvárra menő hadi út.

Elegendő szójegyzék maradt ránk, hosszan lehetne sorolni a feledésbe merült szavainkat.   

Más népekkel való sűrű érintkezések következtében megnő a kultúra, vallás, gazdaság, és a mindennapi élet területeire vonatkozó jövevényszavak száma is. Olasz jövevényszavaink: lándzsa, egres, mandula, dézsma, füge, korcsolya. Franciából vehettük át a paraj, lakat, tárgy, címer, kilincs szavainkat. Német a bognár, erkély, csűr, hóhér, kalmár, lant és példa. (Természetesen ezeket is a fenti fonetikáva ejtve.)

A személynevek a korai ómagyar korban még egyértelműek voltak, részben még a korábbi világi névadáson alapultak (pl. Fekete, Szőke, Szár -’kopasz’, Polczonszaró, stb… ), részben egyházi eredetűek ( János, Mihály,Benedek stb…). A XIV. században kezdődik meg a kételemű nevek használata, a birtokviszonyok alakulása okán, mivel a tulajdonosok pontos megjelölése szükségszerűvé tette. Az egyelemű személynevekhez társuló megkülönböztető névelem kezdetben latinos formával filius – fia szóval kapcsolódott a keresztnévhez, pl. Pálfia János. Ma ez Pálfi János lenne. Későbbiekben a név megkülönböztető eleme öröklődő családnévvé vált;

pl. (helynevekben): Egrimihályháza, Varjújánosháza).

Olvassunk egy gyakorlati példát is:      

„Urunk Krisztus felden ha jár vala,

egy utom elmegyen vala,

protomártir Szent Istvánt elélelte vala,

az szót mondta vala urunk Krisztus,

en szerető szentem szent István protomártir

ez út mellett láték egy veres pej lovat

ő bőre közít és húsát fekélyvar fokta.

menten mongyad szent János evangélistának,

hogy ez fekélyvar fogotta ló megtisztoljon

aképpen ment jorduan vize, Isten

parancsolata miatt.

(Bagonyai ráolvasások 1488.)

Ez nyílván köznapi használatra szánt szöveg. Nincs már benne egyetlen ismeretlen elem sem, ugyanúgy, mint a következő rövid példázatban:

És Jónás leszálla a hajónak alsó felébe, és aloszon vala nehéz álommal. És lépék őhozjá a hajónak bírója, és mondá neki: Mit nyomoréjtatol meg álommal? Kelj fel, híjjad te Istenedet, ha talántál Isten gondoljon mürólunk, és ne veszjönk el! És monda férfiú ő társának: Jövetek, és ereszjönk nyilakat, és tudjuk meg, mire e gonosz jött légyen münekünk! És eresztének nyilakat, és a nyíl esék Jónásra. És mondának őneki: Mondjad meg münekünk, ki okáért légyen münekünk e gonosz! Mely te művelkedeted, mely te földed és hova mégy, avagy mely népből vagy te?… 

(Bécsi Kódex, 1466.)

Most hát feleim, ezek alapján gondoljuk ki, hogyan beszélt vala, Mátyás Kinizsivel:

„Ihol e szép edén, meríts boritalt kedves Pál úr! Ne akarj szomorodni asztalumnál!”

„Kigyelmed egészsigíre!  De jöttöm sietős. A tereket kirekeszteni uruszágodból immár  nem várhatik. Be-be

tőr es éget, romlaszt. Jobbágyid, kik nem szégyenlnek , kuldulni menék. Másokat megfogák és elhurculák es meg sokaságát mívelik mas gonosz dolgoknak is! Mast kell megfogni űket Uram! Úgyan megszoréhhani az foszukat, kedvök elmenjen ilyen gonosz dolgok megtételétől örökre.” 

„Bévölni köll még a hadnak Pál mester! Várum az új hufnicákat! Tömérdek csikót adtam értök. Az en szüvem is kénságot álla ki szolgáim kénjáért hidd. Kiűzném az tereket e velágból es az kéenkües pokulig veretném…, ha bizton tehetném Pál. Várni kell míg erőshödünk kölenb es kölenb hadiszerszámukkal.”

„Megértöm Kigyelmed. Ám szerét tészöm addig az toportyán szaggatásának itt-ott emberimmel.”

„Dejszen Pali, mikoron lelél otthol? Asszonyod, szép Benigna nemde epedve vár? Maris menél vissza a gyepüre?”

„Nincs mastan efféle dologra jövésem.”

„Hm… majd arra járásomban benézek Vázsonba, megengesztelem te nevedben, es intem feslésbe ne essen.”

„Köszönöm nagy kegyüdet királom!”

Valahogy így diskuráltak, áldja meg Őket az Isten!

szerző: Katona Zoltán

• Margit legenda,
• Források: Thúroczy Krónika,
• Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez 1000-1530,
• Nemeskürty művei.