A számszeríj

 

  A számszeríj a középkor egyik legrettegettőbb kézifegyvere, ezért érdemes közelebbről is megvizsgálnunk. Az eszköz a hideglőfegyverek családjába tartozik. Lényege, hogy az izomerőt bármennyi ideig képes tárolni, ezáltal alaposabb célzást tesz lehetővé, bár a szerkezet célja nem elsősorban ez, hanem a fegyvere erejének a fokozása, ami sokszorosan túlszárnyalja egy hagyományos íj, a hosszú íj  (longbow) vagy a reflexíj hatékonyságát. Az íjszárakban a törzsizomzat ereje tárolódik, ami jóval meghaladja a karizmokét. A kisebb számszeríjak 700-1200 N tárolnak, míg a harctéri áttételes szerkezetűek 2000-3000 N erőt is felszabadítanak a lövéshez. Ez lövedék típusától, légellenállástól és szánhossztól függően 200-1200 méteres lőtávot eredményez.

                                             

 

      
   Kínából már az ie. 500-ból ismert a számszeríj. Neve a szláv szamosztrelij  (önműködően lövő) kifejezésből származik. Felépítése mit sem változott az évszázadok során. Az anyagminőség javulása csupán a megfeszítés módján követelt fejlesztést.
   Kengyellel és kezekkel a korai alkalmazásút húzták fel. Övvel és horoggal használtnál az íjász lehajolva beakasztja a horgot az íjhúrba, és felegyenesedve felhúzza. Kötél és emelőcsiga segítségével a beakasztott horog kötelének húzásához a csiga erőáttétele megtöbbszörözi az íjász erejét. A kecskelábas emelőkar esetén az emelőkart felnyitva két kampós kar beakad a nyél két oldalán lévő tengelyvégcsapba, középen pedig egy horog megfogja a húrt. Ezután az emelőkar hátrahúzásával feszíthető ki az íj. Rövid munkatávú, de erős íj felhúzására alkalmas. Tolós emelővel az emelő szárának végét az íj elején lévő kengyelbe akasztották bele, a munkakart pedig a húrba. Az emelő szárát lenyomva a munkakar húzta hátra a húrt. A szerkezet előnye, hogy egyenletesebben osztotta el a felhúzás során szükséges erőt. Csörlővel: a csörlő kötelét a húrba akasztották és a csörlőt karokkal forgatták. Az íjban nagy erő tárolható, cserébe a felhúzás kissé tovább tartott. Az elérhető nagy energia miatt katonák körében volt népszerű.  Fogaskerék és fogasléces módszer elvében hasonló a csörlőhöz. 1450 körül találták fel, népszerű volt a vadászok között, mivel kis erőfeszítést igényelt, de lassúsága miatt a katonák nem szívesen használták.   
  

                                                     
  A lovagkor egyetlen tisztességes küzdelmet ismert: a lándzsával, karddal, buzogánnyal vívott test test elleni közelharcot. Ennek szigorú etikájával teljesen ellentétes volt az íjászok harcászata. A számszeríjlövedék messziről jött, hangtalanul, nem lehetett "vele" megküzdeni, tehát az általa hordozott halál arctalan volt. Mindezt tetézte, hogy az íjászok többsége közrendű volt, ezért az eltalált lovag joggal érezhette, hogy egy zsoldos méltatlan kezétől éri a halál. A fegyvert és az íjászokat körülvevő rettegést és gyűlöletet jól érzékelteti, hogy az elfogott számszeríjászoknak sokszor levágták a jobb kezét és kiszúrták a jobb szemét, hogy soha többé ne tudjon "ördögi" fegyveréhez nyúlni.
  A leghíresebb (hírhedtebb) számszeríjászok a genovaiak voltak, kik dupla zsoldért álltak szolgálatba. Találataik a leletek alapján borzalmas erejű becsapódások voltak. A legrettentőbb lelet annak a harcosnak a koponyája, melyet sisakon kívül még lánccsuklya is védett. A vessző még a sisak hátulján is kijött…

                                                           
   Hiába tiltotta egy időben a használatát pápai rendelet, hatékonysága, könnyű, szakértelmet nem kívánó használata sok-sok évszázadra elterjedt fegyverré tette.
   Nyílt harcmezőn a csatarend megbontása volt a feladatuk. Nagy távolságból, felülről 45 fokos szögben érkezve, a gravitáció segítségét kihasználva akár a teljes páncélzatot is kilyukasztotta. (vért, láncing, gambezon) A páncéltörőhegy kialakítása folytán megszorult a résben, és ha mély sebet nem is, de folyamatos fájdalmat és bőséges  vérzést okozva a harccselekmény felhagyására kényszeríttette a célszemélyt. A hegy a vesszőre úgy volt felerősítve, hogy kihúzásnál levált. A seborvosok inkább a testen való áttolását tartották célszerűnek. Akit így gyógyítottak,  - ha túl élte -, többé soha nem ment harcmező közelébe.   
  Nagyszerűsége nem csak erejében, hanem pontosságában is megnyilvánult. Nem csupán tömegfegyverként használták, hanem mesterlövészek is bevetették. Ostromoknál egy lőrést folyamatosan tűz alatt tartva, igen hatékony fedezet volt a támadók részére. Találtak olyan sisakot, amelyen jellegzetes rombusz alakú lyuk volt a hátulján, ám belülről ütve. A katona kinézett a lőrésen, és akkor érte arcán a találat.
   Oroszlánszívű Richárdot 1199-ben Chalus ostrománál érte lövés számszeríjból. Halálát lelte ott, pedig csak a lábszárán sebesült meg, ám valószínű mély és roncsolt volt a seb, mert súlyosan elfertőződött. (Ez az eset különben a középkori ellentmondások egyik iskolapéldája: a királyt egy lovag lőtte meg! Egy lovag, aki mélyen elítélte ennek az alantas szerkezetnek a használatát…)

                                                                 
   
     A hegyek speciális kialakításúak voltak, kicsiny, háromszög fejű nyílvesszőt lemezpáncélok ellen, gyújtónyilat várostromoknál, szakállas nyílvesszőket lovak ellen alkalmaztak. A XIV. századtól terjedt el a szaruív helyett az acél ív. Ezt már nem befolyásolták az időjárási körülmények.
  Volt azonban a csatában két igen jelentős hátránya ezeknek a fegyvereknek. A súlya és alakja. A számszeríjászok csak laza alakzatban tudtak harcba szállni a fegyver horizontális kiterjedése és a felhúzás igényelte hely miatt. Figyelmük a feszítési tevékenység miatt a műveletre korlátozódott, így a feléjük dobott, vagy lőtt eszközök elől kitérni sem tudtak azalatt. Viseltek hátukon egy jellegzetes pajzsot, amelyet az ellenség felé fordítottak, vagy a maguk elé támasztottak fedezéknek  amíg töltöttek, de ez a mozgékonyságukat rontotta le. A fegyver súlya is hátrányt jelentett, a hosszú íjászokkal szemben. Amelyik már a páncélra is veszélyes volt, meghaladta a 15-18 kg-ot, és még a felhúzó szerkezetet és a kovácsoltvas hegyű vesszőket ne is számoltuk hozzá! Mindezekből adódott a tüzelési sebesség. Egy lapon sem lehet említeni egy hagyományos íjászéval. Nyugodtan megállapíthatjuk tehát, hogy a számszeríj az ostromok alkalmával bizonyult a legelőnyösebbnek, akár támadó akár védő alkalmazásként. Vadászatra pedig kiváló gépezet!

Szerző: Katona Zoltán