Parasztháborúk
A középkor folyamán időről időre vészjósló örvényeket kavartak a legnyomorultabb, ám legnépesebb réteg lázadásai. A parasztok viselték a korabeli államok terheit, s szenvedték el a hatalom rossz kormányzását. Minden kivetett adógarast ők termeltek meg, minden kül- és belháború őket sújtotta. A paraszt tűzhelyadót fizetett, papi tizedet, kapuadót és „ajándékot” volt köteles adni az urának, tulajdonképpen mindegy milyen alkalomból. Fizetnie kellett az őrlésért, az almabor készítésért, pereskedésért az úriszéknek, sőt halálakor „végső” illetéket, különben javai bánatpénzként az uraságra szálltak.
A földművelés szabályai, és a törvények az uraknak kedveztek. Az egyház támogatta ezt a rendszert, mert érdeke az erősekhez fűzte. Azt tanította, hogy amelyik paraszt rosszul dolgozik, vagy vét a törvények ellen örökké a pokol tüzében fog égni, s aki nem fizeti meg a papi tizedet az a lelki üdvösségével játszik.
Természetesen a parasztok között is fellelhető rétegződés: az eke és az igásállat volt a választóvonal. Akinek nem volt ekéje, ásóval forgatta a földet. Körülbelül hetven-nyolcvan százalék esett az „ekehatár” alá. Ha nem volt bérelt földje sem, akkor napszámos munkát végzett, bútorozatlan kunyhóban lakott, és kenyéren, hagymán, gyümölcsön tengődött. Pontosan megállapítani a jómódú és szegényparasztok arányát nehéz, mivel azt csak a hagyatéki jegyzékekből lehetne, de a legszegényebbek után semmi sem maradt, nincs róluk hír.
A paraszt másik keserves terhe a többi osztály megvetése. A krónikákban meg sem említik, a balladák is csak büdös, ostoba, szemtelen és kapzsi alaknak írják le. Az a közmondás járta: „Üsd a parasztot, s magasztal érte, magasztald, s megüt érte!” Hát csoda, hogy szinte generációnként fellobbant Európa tartományaiban a lázadás?
1385-ben Franciaországban tört ki az egyik legfélelmetesebb felkelés. Nem tervezett volt, nem forradalom, egyszerűen a gyűlölet szította a tüzeket! A Crécy és Poitersi vereség (százéves háború) után megcsappant a lovagok becsülete. A nép úgy érezte, hogy a lovagok gyávasága miatt ki van szolgáltatva az ellenségnek. Zúgolódott, hogy a háborúra, váltságdíjjakra gyűjtött különadók nem hoztak eredményt. A parasztok tüntetést rendeztek az Oise menti Saint-Leu faluban, és végül ásókkal, karókkal, késekkel felfegyverkezve megrohanták a legközelebbi udvarházat, s megölték a lovagot, feleségét és gyermekeiket, majd rájuk gyújtották a tetőt. S a pokol elszabadult: napról napra többen csatlakoztak s udvarházakat, városokat gyújtottak föl. Hamarosan (állítólag!) százezer főre dagadt a tömeg és porig égettek vagy száz kastélyt és uradalmat. Froissart krónikás mondja: „ … soha keresztények de még szaracénok sem követtek el akkora szörnyűségeket, mint ez az elvetemült nép, aminőt ember nemhogy nem látott, de még ki sem gondolhatott volna!”
Vezérük, bizonyos Guillaume Karle (vagy Cale) tanácsot szervezett, mely rendeleteket adott ki, és katonaviseltekből kapitányokat nevezett ki. A polgársággal kívánt szövetkezni, s több város meg is nyitotta kapuit a „jackues-hadak” előtt. Egy Párizs környéki banda szemet vetett a királyi tanácsosok birtokaira, és kifosztotta azokat. Már számos polgár is csatlakozott, mintegy kilencezer főt számlált a tomboló csőcselék. Mikor Meaux alá értek a város nyitott kapukkal várta őket. Az erődben háromszáz úrhölgyet és gyermekeiket néhány lovag védett csak… A városba behatolt horda megkezdte a fosztogatást. Ekkor két kóbor lovag tűnt fel a színen, százhúsz csatlósával. Álljon itt nevük: Buch lovag és Gaston Phoebus gróf. Huszonöt csillogó páncélos kíséretében a tömegen keresztül az erőd csapóhídjára rúgtatott, és a képzetlen gyalogos parasztok között lándzsával és csatabárddal valóságos vérfürdőt rendezett. A jackuesek menekülőre fogták a dolgot, a lovagok pedig győztes őrjöngésükben a városon álltak borzasztó bosszút: akasztottak, gyújtogattak és fosztogattak, még templomot is! Meux volt a fordulópont, a francia nemesek nekiláttak a vidék feldúlásának… Párizs mellett érte utol a végzet a lázadókat. Navarrai Károly vezette had elfogta Calét, és seregét, - mint Meux-ban - lemészárolta. Calét mielőtt lefejezték volna izzó vasabronccsal megkoronázták. Hatalmas károkat okozott ez a csupán egy hónapnyi rebellió, amiből a megtorlás volt két(!) hét. Húszezer parasztot végeztek ki, ami igencsak komoly veszteség volt Franciaországnak a nagy pestis járvány után…
Most hajózzunk át a csatornán, és tekintsük meg a ködös Angliát, itt vajon hogy állunk a felkelésekkel? 1381. januárjában a minden tizenöt éven felüli emberre (immár négy éven belül harmadszor) kivetett fejadó váltja ki az elégedetlenséget. Májusban Essex falvai megtagadják az adó befizetését. Gyanúsan szervezetten terjed az engedetlenség, amely végül Kent megyében erőszakká változik. Kaszákkal, ócska rejtegetett kardokkal felfegyverkezett parasztok és a francia háborúkból visszatért veteránok elfoglalnak egy várkastélyt. Vezetőjük bizonyos Wat Tyler, volt katona lesz. A fő ideológusuk egy John Ball nevű fickó, (kiugrott pap) állam és egyház ellenes tanairól hírhedt. Most a tét a parasztok és urak törvény előtti egyenlősége és parlamenti képviselete. Ebben látják – nem minden alap nélkül – a megváltásukat. De nem tudják, hogy a korszak még nem érett meg az effajta egyenlőségesdihez… A feudalizmus még erős lábakon áll.
A Kentiek London felé haladnak, az Essexiek pedig délre, hogy egyesüljenek. Útjukat kifosztott, égő kolostorok, udvarházak jelzik. Az összeírásokat tűzre vetik, de a könyvek is arra a sorsa jutnak az írástudatlan tömeg kezei közt. Ellenségnek minősül minden törvényszolga, írástudó és földesúr. Eszméik vannak, a szabadság és egyenlőség eszményei! Elérik Londont, és nincs ellenük királyi sereg! Nincs érdemleges haderő a közelben. II. Richárdnak (aki 14 éves!) nem marad más választása, mint tárgyalni a lázadókkal, és megadni mindent nekik. Meg is teszi. Ő maga megy, lovagjai kíséretében, s a bájos fiúcska elnyeri a parasztok bámulatát. Néhány csapat el is vonul, de közben Tyler elfoglalja a Towert. Rombolnak, nem fosztogatnak. Tudja, hogy bármilyen pecsétes kegyelmi okirat kevés, hogy ezt túlélje. Egyetlen lehetősége van: a hatalmat megragadni! Ezért az uralkodó osztály lemészárlására buzdítja híveit. Ismét találkozik a királlyal és mindenféle képtelen követeléssel áll elő, talán provokálni akarja Richárdot.
Ami ekkor következik nem világos, mert rengeteg beszámoló más-más szemszögből és pillanatban láttatja az eseményt. Tyler valamiért tőrt ránt a király egy kísérőjére, de előbb szúrja le Őt rövid karddal a londoni Lord Mayor. Ezzel véget is ér a történet. A királyka kilovagol a parasztokhoz és tárgyalásba fog, megnyugtatja a felkelőket. Persze ehhez azért hozzásegíti a közben sebtében összegyűjtött, lebocsátott sisakellenzős páncélos had, mely körbefogja a tábort. Kegyelmet kapnak, leteszik a fegyvert és elszélednek a mezőn
Richárd miután elült a vihar, minden szemrebbenés nélkül visszavonta az ígéreteit, mondván: „ Jobbágyok vagytok, jobbágyok is maradtok!” Ez a felkelés is egy hónapig tartott…
Nézzünk körül házunk táján is, kedves Olvasóm! Kevés olyan emblematikus figurája van későközépkori történelmünknek, mint a székely Dózsa György. Pedig ha megvizsgáljuk tettét, innen ötszáz év távlatából, irtózatos kárt okozott honunknak, olyat, amit a mai napig nyögünk! Mentségére szóljon, ha tudta volna, mit tesz, nem teszi meg. Hiszen maga is a török rablók pusztítására esküdött föl! De ne menjünk elébe az eseményeknek!
1514-ben Rákos mezejére „keresztes” had gyűlik össze. Az idézőjel nem véletlen, ez a fajta katonai szervezet már réges-régen a múlté, ám ez a sereg némely jellemzőjében még idézi a letűnt formulát. A pápa (X. Leó) hirdeti meg a török hadászati sikerek ellensúlyozására. Az időzítés jó, a porta máshol kötötte le a katonai erőit, sikerrel kecsegtet a vállalkozás. Akkor hát mi volt a baj? Minden. A sereg zsákmányt remélő parasztokból, szökött marhahajcsárokból és Mátyás szétvert zsoldos seregéből áll, élén egy végvári lovas hadnaggyal, akit frissen jutalmaztak nemesi oklevéllel egy hétköznapi párbajért. Keveredik közéjük jó pár prédikátor is. 40.000-en vannak. Élelmezésük nincs megoldva. A had indulását elodázzák. A demoralizált, éhes tömeg nyugtalan. Ennek csak katasztrófa lehetett a vége…
Látják már ezt Bakóczék is (Bakócz Tamás esztergomi érsek), a had feloszlatásán gondolkodnak. Mi jutott eszükbe vajon, amikor az ország minden tájáról összecsődítették a nyomorgó, megalázott parasztokat, a földönfutó hajdúkat és kóbor zsoldosokat? Fegyelmezett ütőképes sereget álmodtak? Illúzió. Az összeverbuvált parasztok a gyülekezés közben nem az ellenségről diskuráltak, mert hiszen legtöbbjük életében nem is látott törököt, hanem a közös sorsuk keserűségén tűnődtek. Olaj volt a tűzre a „prédikátorok” izgatása is. No és a hosszú éhes várakozás is megtette a hatását.
Közben hírek jöttek otthonról: a földesurak, hogy visszakényszerítsék parasztjaikat, sanyargatni kezdték azok családjait! Jó ötletnek tűnt, egészen addig, míg haza nem néztek a férfiak s lángba nem borultak a birtokok…
Dózsa mint hadvezér könnyen elfogadható volt számukra, hiszen ha nem is jobbágy sorból, de igen csak alulról jött. Talán épp ezért esett a választás rá? Inkább, mintsem a hadvezetési tapasztalatai miatt. No, meg ha balul üt ki a vállalkozás, amire minden esély megvolt, megint a „büdös” parasztot lehet okolni. A had létszáma ugyan magas volt, de harcértéke nem ért fel fele annyi főt számláló fegyelmezett török seregével sem. Eleinte… De Dózsa rátermett katona volt, kinevezését követően azonnal gyakorlatoztatni kezdet az embereit, és nem is kis sikerrel! Volt bőven ideje rá, két hónapot rostokoltak egy helyben.
Aztán végül megjött a királyi parancs: a verbuválást befejezni, a pápai bulla hirdetését abbahagyni, és azonnal elindulni délnek, Horvátországba. Hát Dózsáék nem erre számítottak. Ők még mindig Nándorfehérvár felé kacsingattak. Azonban jobbnak látta a táborbontást. De előtte felajánlja katonáinak a szabad távozást. Maradnak! Háromezer emberét a Rákos mezőn, szekértáborban visszahagyva megindul. Az előzőleg ismertetett francia és angol felkeléssel szemben Dózsáék nem kezdtek pusztításba, sőt békésen, pénzel fizetve az eleségért, fegyelmezetten vonultak. Akkor még az eredeti küldetésén gondolkodott, mert ha nem így lett volna, könnyen bevehette volna Budát. Cegléden értesül, hogy Bakócz ellene fordult. Tehát fontos tény, hogy nem a parasztok támadtak uraikra, hanem fordítva! Innentől nem volt más választásuk: tovább együtt, mint sem a törvényen kívüliség. Dózsa szervezkedni kezd, és antifeudális felkelést hirdet, a paraszti érdekek érvényre juttatását kitűzve célul. De a kor társadalmi szerkezete még mindig nem érett meg erre.
Le kell szögezni: a Csanádig tartó úton nem voltak véres fosztogatások, mint az előbbi példáink esetében. Konokul, fegyelmezetten törtek céljuk felé! Az égő kúriák és kastélyok akkor még csak rémképek voltak, csupán az irattárak tartalmát semmisítették meg, persze ha valaki ellenállt eme szándékuknak ezt természetesen kegyetlenül felkoncolták. A birtoklevelek, adó összeírások, adós papírok váltak csak füsté.
Csanádra érkezve a keresztes előőrsöt tapasztalt hivatásos katonák verték tönkre. Báthori István emberei, uraimék nevében. Azt hitték nagy győzelmet arattak és meg is ünnepelték magyarosan Nagylakon. Hát persze aztán inge-gatyában menekültek az égő kastélyból hajnalban mikor Dózsa rajtuk ütött… Ekkor történik az első kegyetlen, (vagy csak nekünk tűnik annak) cselekedet. Csáky püspököt karóba húzatja Dózsa.
Így kezdődtek a csatározások. A paraszti had, az un. „keresztesek”, kemény diónak bizonyultak uramiéknak, bár számottevő katonai sikert képtelenek voltak elérni, bármilyen kitűnő kiképzést is kaptak. Úgy tűnik simán halad az ügy, sorra hódolnak meg az udvarházak, erődítmények, sőt átállások is nagy számban történnek. Még Zápolyára is rávetül a hír, hogy szövetséget kötött a „kurucokkal”. Talán tudatosan keltett ilyen reményeket a felkelőkben, hogy aztán 1514 júniusában megkezdje a az intézkedéseket: mozgósítás, csapatösszevonás és a Maros völgyének lezárása. Zápolya az erdélyi vajda! Dózsának el kellett volna kerülnie, ám megindul Temesvár felé, ahol a török seregnek is ellenállni képes, hivatásos zsoldosok várják.
Zápolya János július közepén, egy forró napon, déltájban rajtaütött a felkelők seregén. A meglepett Dózsa megpróbálja harcrendbe állítani a déli pihenőben elbágyadt harcosait, de egy elkeseredett küzdelem után futásnak erednek. Több helyen említik,(pl: Istvánffy Miklós) hogy Dózsáék ittasak voltak. Kérem kétszáz évvel később Béry-Balogh Ádám is így ír kurucairól: „…mert olyan nincs, hogy csata előtt a magyar katona ne részegedne le, és úgy menjen harcba!” Érdektelen, tehát hogy be voltak-e rúgva vagy sem, mert ne képzeljük, hogy Zápolya emberei vízzel oltották a szomjukat.
Sok halott maradt a harcmezőn, de a felkelők nagy része elmenekülhetett. Ez nem volt véletlen: nem állt uraimék érdekében a sok munkáskéz elveszejtése! Dózsát elfogták, Lőrinc pap elmenekül, később fogják el és végzik ki. Két hónap, eddig tartott a felkelés.
Dózsa Györgyöt a paraszt vezérekhez méltó, megszokott módon végezték ki: egy fából ácsolt durva székbe kötözték és egy felmelegített, szoros vaspántot helyeztek a fejére, majd azt vízzel lehűtötték… Innen a később kiszínezett „tüzes trón” meséje.
Az „eredmény” amit elértek a felkelők: örökös szolgaság, röghöz kötés. Az ország pedig kivérzett, és többé nem számíthatott a népi tömegek mozgósítására… Mohács előtt 12 évvel!
Mint látjuk a középkori parasztháborúk minden esetben rontottak a lázadók körülményein, sőt az országukat is veszélyes helyzetbe sodorták. A feudalizmus szerkezete esélytelenné tette a harcukat. A felkelők képzetlen, fegyelmezetlen, gyenge fizikumú és pszichéjű katonának bizonyultak a fizetett, harcedzett és idegek nélküli hivatásos harcosokkal szemben, bármekkora létszámbeli fölénnyel is bírtak.
Mercenario