Magyarország éghajlati viszonyai a középkorban
A történelem számos időjárás változást ismer, melyeket írásos emlékek nyomán a kereszténység előtti időkig követhetünk nyomon. Ez estben a középkorra fokuszálok, és területileg a Kárpát medencére .A fő hangsúlyt nem csak a csekély írott forrásokra helyezem, hanem főként a különböző dendrokronológiai kutatások eredményeire is.
Kr.u. 100 körül igen enyhe, az un. római optimum éghajlata volt az uralkodó. A dendrológiai rekonstrukciót alátámasztja a Vaskapu szorosban talált római híd is, mely 101-106 között épült és 170 évig volt használatban. A Duna medrét szűkítő ilyen építmény csak abban az esetben maradhatott állva több mint másfél évszázadig, ha a folyó nem, vagy csak ritkán és gyengén fagyott be.
A meleg időszak nem csak közép-európában volt érzékelhető. Britannia 300 körül beszüntette bor importját, mert sikerül önellátóvá válnia.
A népvándorlások ideje alatt azonban ez megváltozni látszik: 400-tól 800-ig száraz és hűvös korszak köszönt be. Első csúcspontja a negyedik század végén sújtja a kelet-európai síkságokat.
Az 535-536 telén beköszönő, évekig tartó hideg időjárás a korabeli krónikások figyelmét sem kerülte el. Az ulsteri krónika (Annála Uladh) és az inisfalleni annales is megemlíti, hogy az élelmiszerellátásban teljes zavar volt tapasztalható, Prokopiosz bizánci történetíró A háborúk könyve című művében pedig "rettenetes égi jelről" ír, amely során "a nap, akárcsak a hold, fényét világosság nélkül bocsátotta ki egész évben". A legvalószínűbb oka: egy vulkán kitörés alkalmával a légkörbe kerülő hamu. Erre később is volt példa, az újkorból.
A 8. század közepén a katasztrofálissá vált szárazság az Avar Birodalom megsemmisüléséhez vezetett. A harcos nép elvesztette állatállományának nagy részét! Ezért nem találkoztak ellenállással a farnkok, három hadjáratuk során sem.
A középkori éghajlati optimumot Hubert H. Lamb nevezte el, és határozta meg idejét: 900-tól 1300-ig. Az újonnan betelepült népek észak felé húzódtak és alakították ki életterüket. Középkori mezőgazdasági forradalomnak nevezzük ezt a 900 és 1000 közötti időszakot. Nyilván a kedvezővé vált éghajlat tette lehetővé a fejlődést. Ez a gyakorlatban a nehézeke elterjedését, a szügyhám és a patkolás általánossá válását, valamint a két- és a háromnyomásos gazdálkodás elterjedését jelentette a Európában. A mezőgazdasági termelés 900 és 1300 között megduplázódott.
A dendrokronológiai vizsgálatok alapján az éghajlati optimum idején csupán száz évenként egy kemény tél volt közép-európában, továbbá 1235 és 1303 között egyetlen különösebb télről sincs feljegyzés. Az átlag hőmérséklet 1 fokkal volt magasabb a 20. századinál.
Egy korai hideg periódus azonban azonosítható 1060–1085 között, a krónika szerint is bizonyos, hiszen Salamon a befagyott Tiszán átkelve vezette seregét a kemeji csatába (1074.02.26.) Egy másik mérsékeltebben hideg 1115 és 1180 között, amelyen belül volt egy változékonyabb időszak is 1115 és 1126 között. Másrészről a rekonstrukció négy meleg időszakot mutat: 1086 és 1114 között, 1180 és 1205 között, 1236 és 1255 között, valamint 1280 és 1302 között. Érdekessége, hogy ez is ingadozó lehetett, hiszen 1241-42 telén a mongol haderő a befagyott Dunán kelt át.
A 13. század éghajlata száraz volt, ezt a Szécsénybe talált – akkor még használt kút – feltárása bizonyítja: a betemetése során a víz színéig bontották vissza a belső faszerkezetét és 2 méterrel volt ez alacsonyabb, mint a 20. századi feltárás idején.
A következő éghajlati korszak igen hirtelen következett be. Éppen akkor, amikor a népesség 75-80 millió főre emelkedett a kontinensen, és az agrártermelés ezt már nem tudta követni. 1313 és 1321 között a tenyészidőszak csapadékos és hideg volt. Megkezdődött a Kis jégkorszak. Az éhínségek, járványok és háborúk kora…
Területileg nem egyszerre érték a változások Európa különböző régióit. Északon, keleten és az Alpok területein okozott tragikus következményeket.
1310 és 1347 között igen csapadékos és hűvös volt az időjárás. Ekkor a pestis és a nélkülözések miatt Európa népességének az egyharmada elpusztult.
A Magyarországi feljegyzések igen gyérek ez ügyben. Itt ritka volt az éhezés, hiszen a föld igen termékeny, jelentős a vadállomány, a vizek bőven fakadnak és hemzsegnek benne az élőlények. Ezt az adottságot az éghajlat zordra fordulása sem tudta megváltoztatni, ezért nincsenek források tragikus éhínségekről. Eklatáns bizonyítéka a jólétnek az egy főre jutó vízimalmok száma: nálunk 30 családos volt egy malom, míg nyugaton 45-50! Tehát volt mivel és mit őrölni… Az összeírások alapján olyan patakokon is volt malom, aminek a vize mára már közel sem elegendő meghajtásra. Tehát vízben nem volt hiány, hiszen a határleírások és határmegújítások dokumentumai szerint is a jelölő karók rendre víz alá kerültek, és elrohadtak. Régészeti adatok is utalnak arra, hogy a késő középkor idején a Kárpát-medence csapadékmérlege a jelenkorinál nagyobb aktívumot mutatott. A Balaton közelében található récéskúti bazilika padozatát a 14. században meg kellett emelni a Balaton vízszintjének, illetve a talajvíz emelkedésének következtében. Az átlaghőmérséklet 1,6 fokkal volt alacsonyabb a 20. századinál.
A változások a 15. száza elején is folytatódtak, ám úgy tűnik a Kárpát-medence stabil állapotba került. Míg nyugat-európában az írott források alapján a csapadék átlag növekedett, addig kelet-európa sztyeppéit szárazság sújtotta, annak ellenére, hogy a Kaszpi tenger vízszintje pár centimétert növekedett az északról szállított csapadékkal. Tulajdonképpen összefoglalva: erősen hektikus volt az időjárás természete, és területenként más jellegű.
Szerző, szerkesztő: Katona Zoltán