A középkor különös mentalitása
Hat-nyolcszáz évvel ezelőtt az emberi élet képe jóval kontúrosabb volt, mint manapság. Az öröm és bánat, szerencse és balsors között nagyobbnak tűnt a távolság. Minden életeseményben ott izzott egy sajátságos izgatott feszültség. A fontosabb, nem hétköznapi alkalmakat körülvette valamilyen ünnepélyes szertartás. Ez nem csak a házasságot, gyermekáldást és a halált kísérte, hanem kevésbé jelentőseket is, mint egy utazást, látogatást, vagy egy munka kezdetét és végét.
Az emberre kíméletlenül zúdult a testi szenvedés, a halál rémisztő árnyéka születésétől a közelében imbolygott. A nélkülözés, a betegségek és az erőszak lidérce bárhol, bármikor megjelenhetett. A nép számára a mindennapok rossz kormányzást, uzsorát, a gazdagok fennhéjázását és erőszakoskodásait, háborút és útonállást, ínséget, nyomort jelentettek. Ehhez járult még a folyvást hirdetett világvége közeledése, a pokoltól, boszorkányoktól és ördögöktől való szorongás.
A pestis
Mindent megváltoztatott néhány hónap alatt, és hétszáz év eltelte után is borzongató az emléke... Az emberiség történetének legnagyobb katasztrófáját okozta a gyilkos ragály. A fiatalabb korosztályból ragadta el a legtöbb áldozatát, ami még súlyosbította a demográfiai helyzetet.
A XIV. századi élet nem volt különösebben más higiéniai szempontból, mint az azt megelőző évszázadok. Fürdők - csakúgy mint az ókorban- minden városban rendelkezésre álltak. Az ember igénye a tisztaságra mit sem változott. Az már más kérdés, hogy a lehetőségei korlátozottabbak voltak, hiszen egy ókori déli fekvésű terület éghajlatán minden évszakban könnyedén megmártózhatott akár egy közkút kőmedencéjében. De azóta Európa északi területei is benépesültek!
Azért is értelmetlen a középkori emberről állítani, hogy piszkos volta miatt tizedelték a betegségek, mert akkor az a rengeteg szappanfőző céh kinek gyártotta a termékeit? Minek vittek a seregek mosónőket magukkal? A várkastélyokban fürdőkamrák épültek, vízcső hálózattal és melegítőtartállyal (lásd visegrádi palota!), s a konyha mellé is tartozott egy helyiség, ami a személyzet tisztálkodását biztosította. Különösen ügyeltek a körmeik ápolására és étkezés előtt kezet mostak. Tény az, hogy a gyéren csatornázott városok s a szennyezett kutak forrásai voltak a bélrendszeri megbetegedéseknek, de járványt nem okoztak. Tudták eleink, hogy városi kútból nem szabad embernek inni, s ha otthonukba tértek papucsot húztak, hogy ne hordják be az utcák piszkát házaikba. Vagy nézzük a lokális járványokat: több heti vagy hónapnyi táborba szállás után következtek csak be kolerás megbetegedések. A korabeli ember immunrendszere sokkal edzettebb volt, mint gondolnánk. A nagy „dögvész” azonban más volt, mint egy vérhas-, influenza- vagy himlőjárvány. Okát nem tudjuk, de a következményeit ismerjük.
A nemesség, avagy a hadakozók rendje
A középkor emberének magától értetődő volt, hogy sorsa születésekor véglegesen és megmásíthatatlanul eldőlt. Aki paraszt utódjaként jött világra, az halálig paraszti sorban volt kénytelen tengődni, aki úri felmenőkkel büszkélkedhetett, az úrként is halt meg. Ebbe mindannyian belenyugodtak. Nyilvánvaló, annak aki úrnak született nem esett nehezére elfogadnia ezt az „igazságot”, de furcsa mód a parasztok sem ágáltak túlzottan ellene, pedig az arányokat nézve elsöprő többségben voltak. A nemesek európai átlagban a népesség 2 százalékát tették ki. Voltak tartományok vagy népek, ahol valamivel kevesebben, de akadt (pl. hazánkban és Lengyel területen) ahol többen hatalmaskodtak.
Fogadjuk el mi is a „fátum” dogmáját és tárgyilagosan vizsgáljuk meg a nemesi réteg életét és történelemformáló szerepét! Mert kétségtelen, hogy a múlt történéseire Ők voltak a nagyobb hatással, vagyonuk és értelmi képességeik okán, mint a parasztság vagy a polgárság, aki inkább elszenvedője volt a történelemnek.
A város népe, a polgárság
„Készülj fel, utazásra hívlak!
Mondj búcsút e súlytalan kornak…
…
Bűvös szelek köpenyében messzi tájra szállunk,
Alattunk az Idő-tenger sötét tükrét látod…”
Szálljunk vissza hosszú évszázadokat, és sétáljunk egy középkori városban! Békeidőt választottam a biztonságunk miatt, ám azért csak mindig maradj mellettem, és lehetőleg ne szólj! A mai beszédünket félreérthetik, és a középkori emberek keze könnyen eljár s megvillan a kése is olykor. Nem beszélve a babonákról! Hamar inkvizítor előtt találhatjuk magunkat.
Öltsünk hát általános korabeli ruházatot! Csuklyádat majd ne hajtsd vissza, mert az ápolt frizuránk is feltűnést kelthet, és mi a nyugodt szemlélődés miatt pont azt akarjuk elkerülni.
Füstöt érzek. Figyelj csak, közeledünk! Előbb magasan elrepülünk fölötte, - így lentről nagyobb madárnak nézhetnek - s mi nyugodtan szemügyre vehetjük az alaprajzát. Ez éppen egy sokszög alakú, talán hét-nyolc szöglete van. A falain legalábbis annyi tornyot számolhatunk. A belső, a várhoz közeli jól behatárolható területén kusza összevisszaságban állnak az épületek és girbe-gurba, hihetetlenül keskeny utcák tekergőznek. Itt jóval több torony látható. Román stílusú templom- és lakótornyok ezek. Kijjebb haladva már látszik némi tudatosság, egyenesebb a házak sora, néhány kereszteződésnél térré öblösödik az út. Nézd, ott vásárcsarnokot emeltek. A gótikus templomok tornyai sokkal magasabbra törnek, mint a belváros öreg templomaié. Sőt, körülötte tágas tereket is látunk, bár a rengeteg árus sátra szinte teljesen ellepi.
A föld népe, a parasztság
A középkori parasztság életéről igen nehéz egységes képet rajzolni. A kor írástudói, a művelt emberek mélységesen lenézték a jobbágyokat, és ebből kifolyólag igen gyéren tudósítanak róluk, s akkor is árad belőlük a gyűlölet, a megvetés. Több ezer oklevelet kellett ahhoz tanulmányozni, hogy a korabeli paraszti élet elénk tárulhasson. De azért óvatosan kell bánni a kapott eredménnyel, mert a parasztság körülményei koronként és helyenként is nagy különbségeket mutatnak. Próbáljunk mégis egy Európára általánosan rá illő képet alkotni a középkori állam alapját alkotó, a társadalom legnépesebb rétegéről.
A középkor bolondjai
Emlékezzünk az eddig tett barangolásainkra a középkorban, amiken az egyik legfontosabb tanulságot szűrhettük le: mégpedig, hogy a korabeli emberek tettre készek, életigenlő felfogásúak voltak. Optimistábbak, mint mi! Hogyan is küzdhettek volna meg másképp az őket körülvevő brutális viszonyokkal, kezdve a természet zord haragjával, a háborúk viharaival, a pusztító járványokig, éhínségekig. Valami belső derű éltette őket, hogy rendületlenül alkossanak tovább. Máig ható felfedezések és soha utol nem érhető művészi alkotások születtek akkor.
Április elseje a bolondok napja az európai, keresztény kultúrkörben. Eredete valószínűleg kereszténység előtti, a római vagy a kelta újévre és tavaszünnepre vezethető vissza. Bolondok napján mindenki bolondozhat, megtréfálhat másokat, és bárki eshet tréfa áldozatául. A tréfaűzés azonban hivatás is, amióta világ a világ.
A középkori udvari bolond esetleg ijesztő megjelenését, a kifestett vagy maszk mögé rejtett arcot, a tarka ruhát és régebben a testi fogyatékosságot szintén az ókorból, római színjátszás kedvelt mellékszereplőjétől örökölte. A figura Harlekin alakjában élt tovább a középkori vásári csúfolók, pantomimesek, vándormuzsikusok és más mulatságosok között. A bohóc és az udvari bolond valószínűleg a színjátszás, a szórakoztatás legősibb archetípusainak egyike.
Középkori fejedelmi udvart el sem lehet képzelni bolond nélkül. Utóbbi nem szimplán környezetének szórakoztatója volt, hanem a hatalom szerves része. Abban a sötétnek mondott, ám csöppet sem sötét korban még mindenki tudta, hogy a királyság nem szimpla földi uralom: a hatalom szakrális.
Az udvari bolond a törvényeken kívül, azok fölött állt. Nem szolga volt, nemcsak komédiás, hanem mintegy a király árnyéka. Szemben minden korabeli hatalmassággal, egyedül ő tegezhette az uralkodót. A szavába vághatott, kigúnyolhatta, szemébe vághatta a legkényesebb igazságot is. És a király nem tiltakozhatott. Uralkodókat, hadvezéreket kivégeztek, udvari bolondot soha. Feladata több volt a koronás fő szórakoztatásánál, fontos szerep hárult rá az udvari intrikák kivitelezésében, a királyi ágyasok felhajtásában, sőt, az ügyes bolond befolyásával is üzérkedhetett.
Utazás a középkorban
Általános nézet, hogy a középkori ember szűkebb lakhelyéről keveset mozdult ki, a feudális rendszer alapvetően mezőgazdasági jellege megakadályozott minden hosszabb távollétet, és a katonákon, követeken, kereskedőkön kívül más nemigen kelt útra.
A középkor azonban sokkal mobilabb volt, mint gondolnánk. Már maguk az uralkodói udvarok sem köthetőek egyetlen helyhez. Az állandó és egyetlen főváros intézménye ugyanis elég későn alakult ki. A Német–római Birodalomnak például soha nem volt a mai értelemben vett fővárosa. A magyar királyok pedig épp úgy otthon voltak Esztergomban, Fehérváron, mint Visegrádon vagy Diósgyőrben. Változtatniuk kellett a helyüket, hogy uradalmaik javait feléljék, hiszen a megtermelt dolgok állandó szállítása költségesebb és veszélyesebb lett volna, mint az udvartartás időközönkénti költöztetése.
A világi értelmiségiek is sokat utaztak a középkori Európában: egyik egyetemről a másikra vándoroltak. A tanulmányaikat nem egyetlen helyen végezték, hanem több egyetemet is végig látogattak, hol itt, hol ott töltve el egy-egy szemesztert.
A korszak útonjárói közé tartoztak a vándorlegények, akik tudásukat idegenben gyarapították. A céhek előírásai szerint többéves vándorlás után térhettek vissza elkészíteni a mesterremeket, hogy a céh teljes jogú tagjává váljanak.
A középkori konyha
Vizsgálódásaink sorából nem hagyhatjuk ki a középkori gasztronómia kutatását, sőt, magyarok lévén mindjárt az első publikációk között fontosnak tartjuk megjelentetni.
Legkorábbi beszámolóink gasztronómiai élményekről Mátyás király (1443-1490) korából származnak. Hogy ez mennyire jellegzetesen magyar nem tudni, mert ismerjük Mátyás kiterjedt nemzetközi kapcsolatait, és a tényt, hogy Itáliából kerített magának feleséget. Beatrix jelentős udvartartást hozott magával, minden bizonnyal szakácsmester is akadt köztük. Galeotto Marzio és Bonfini részletesen foglakozik az étkezési szokásokkal és az ételek ismertetésével.
De lássuk előbb a konyhát! A középkori várakban a konyhát a palotaépület földszintjén leljük. Berendezése egyszerű, funkcionális, az edények fajtája csekély. A tágas tűzhely általában a helyiség közepén állott, bár találunk olyat, melyet a sarokba vagy a fal mellé építettek attól függően, hogy a kémény az épületet hol osztja meg. A tűzhely fölött volt a bolthajtásokon nyugvó kémény, melyben farudak szolgáltak a füstölésre szánt húsfélék függesztésére. Az edényeket az erre kialakított falmélyedésekben tárolták. Vasmacska, rostély, lábasok, fazekak és egyéb főzőalkalmatosságok voltak ezek.
Középkori ünnepek, avagy tényleg sötét volt a középkor?
A középkorban több mint kilencven ünnepnapot tartottak egy évben. A munkaszüneti napok közös jellemzője volt, hogy vidám szórakozással töltötték. Tévedés azt hinni, hogy a "sötét középkorban" az emberek mindig komor hangulatban voltak és a túlvilági félelem árnyékolta be napjaikat. A középkor humorral átszőtt, eleven hangulata, szabadszájú tréfái nyomot hagytak a verses elbeszélésekben, népi bohózatokban, komédiákban.
A középkorban úgy találták, hogy a földi élet csak egy átmenet az örökélet felé: érdemes vidámnak lenni, nem szabad reménytelennek lenni.
A vasárnap, a szombat délután, az ünnepnapok előestéje a szórakozást szolgálta. A céhmesterek a céhtagok munkáját a nap járásához igazították. A városi törvények általában tiltották, hogy a kézművesek gyertyafény mellett dolgozzanak, így az iparosoknak, de a földműveseknek is több szabad idejük volt télen.
A középkorban szívesen játszottak, szórakoztak télen: az időnek egészen más volt a jelentősége, mint manapság, sokkal "lassabban múlott", de ezt nem is tartották olyan fontosnak. Városokban volt egy-egy toronyóra, ami ráadásul kezdetben csak körülbelül mutatta az időt. Időmegjelölés volt a dél és a hajnal, amikor feljön a "vacsoracsillag". Ebéd után lepihent a kézműves, a mezőn dolgozó földműves.
A Karácsony
Az ég, fakó szürkeségével komoran borul a zsombékos ligetre. A csendet csak néha zavarja meg, a fák ágairól lehulló többnapos hó zizzenése, amint egy öreg varjú rebben ágról-ágra, oldalt fordítva vén fejét, úgy fürkészve lefelé eleség után kutatva. De a keményre fagyott hóból csak a tavalyi sás pengeéles levelei meredeznek ki, meg odébb néhány kóró, amely még tartani tudja fehér kucsmás fejét.
Nézd csak barátom, úgy három nyíllövésnyire, a folyó kanyarulatában egy városka szenvedi a telet. Házait mintha egy szeszélyes szélvihar szórta volna szét a templom körül. A lakóépületek bodor füstöt pipázva néznek tompa sárga fényű ablakszemeikkel a fehérre meszelt harangtoronyra. Türelmesen várják az ígért megváltást…
Karácsony napja van. Jöjj velem, lessük meg, hogyan ünnepelték a középkorban az emberek Jézus születésnapját!
