A középkori művészet útja
A római birodalom bukását követő mintegy öt évszázadot a „sötét középkornak” nevezik. Nem méltánytalanul. Egyrészt a központi hatalom megszűnése keltett vákum háborúkat, népvándorlásokat és felfordulást okozott, aminek sötétjéből a népek nem találták a kiutat. Másrészt, mert igen keveset tudunk arról a mozgalmas időszakról, amely az ókori világ és a mai Európa kialakulása közt lefolyt. Az antik világ remekműveinek nagy része az enyészeté lett amikor a keletről jött harcos népek feldúlták a városokat és kardélre hányták azok lakosságát, köztük a művészeket és azok tanítványit is. Ebben az időszakban a tudományokat, a művészetet, az ókor hagyatékát a szerzetesek őrizték. De az újabb háború - az északról és keletről betörő népek- megakadályozták a fejlődést, annak ellenére, hogy csodálatosan kifinomult díszítő művészetük magasan az akkori európai szint felett állt. Az eltérő kultúra és az előítéletek akadályozták a közös stílus kialakulását, míg végül az erőviszonyok szabtak irányt.
Zene a középkorban
A középkori élet megnyilvánulásai számtalan témát kínálnak elénk. Már abból is nehezen tudok választani, mi legyen a következő tanulmányozandó terület, nem hogy mi abból az írás tárgya? S egyáltalán, melyiket részesítsem előnyben? Mert mi az, ami felkelti az olvasó figyelmét, s hova-tovább el is szórakoztatja? Nem könnyű fehér lapon olyasvalamit körülírni, aminek súlya, tapintása, szaga és hangja van, s a felsoroltak együttese teszi létezővé, valóságossá a „dolgot”. Ezek ugye többnyire a tárgyi eszközök, úgymint számszeríj, kard, páncél, ruhadarab, lúdtoll s pergamen, pecsét, fametszet nyomda, vagy egy katapult. Az írás tájékoztatása révén kialakul egy kép, de a valódi megismerés az érintésen alapul, amire a lovagrendünk bemutatói nyújtanak lehetőséget. Most viszont egy általunk sajnos nem prezentálható, de könnyen hozzáférhető „dologról” fogok mesélni.
Egy vándor a középkor alkonyán
Párizs, 1463. január. A városkapun egy rongyos kis embert kísérnek ki. Kezei elől megbilincselve. A két alabárdos inkább csak megszokásból taszít rajta időnkét. Feleslegesen, hisz megy Ő magától is. Hogyne menne, épp a bitót kerülte el! Borostás arcán megkönnyebbült csodálkozás. Bőven megérdemelte már a kötelet, és most leveszik róla a súlyos láncokat is! Búcsúzóul kap még a farára egy rúgást. - Ennyi lenne? - fanyar mosoly terül el a képén, és vállat vonva útnak ered. Fel sem pillant a kapu előtt meredező akasztófákra. A vándorláshoz szokottak egyenletes lépteivel poroszkál. Az őrök pedig fegyverükre támaszkodva várják meg, amíg alakja eltűnik az út első kanyarulatában. Lábnyomát azonnal belepi a szél kavarta, finom hó. Aztán az őrök felszedik a bilincseket, és komótosan visszasétálnak a városba. Soha többé nem látja senki a száműzöttet…
Francois Villon költő, eredeti nevén Montcorbier, 1431-ben született Párizsban. Szegény szülőktől származott. Apját, a feltételezések szerint a Százéves háború utolsó csatáinak valamelyikében veszthette el. Távoli rokona, Guilleaume Villon párizsi lelkész nevelte, s ennek családi nevét vette fel. Különös gonddal tanítatta. A párizsi egyetemen végezte tanulmányait, biztos latin tudása, a római irodalomban való jártassága lépten-nyomon megállapítható művéből. Huszonkét éves korában elnyerte a bölcsészeti fakultás licenciátusi és magiszteri fokozatát. Az egyetemen maradt és a diákok korabeli, szélsőséges életmódját folytatta. Előadások közt tivornyák, diáklázadások, bordélyházi éjjelek követték egymást.
A háborút nyomor követte, és erkölcsi züllés, s Ő mindkettőből jócskán kivette részét. Egy emberölést tudnak rábizonyítani, de mivel önvédelemből tette, futni hagyják. Lopás, kocsmai verekedés, sorakoznak a bűnök az aktáiban. Mindeközben tolla nyomán, halhatatlan művek kerülnek papírra. A középkor alkonyának kíméletlen világában született balladái, híven tükrözik a feudalizmus agóniáját. A többség nyomorban, vagy ahhoz közeli állapotban leledzik. Nagyobb bűnnek számít a magántulajdon sérelme, mint az amúgy is ingatag élet kioltása. A nincstelen kénytelen elvenni másét, hogy életben maradjon.