Zsoldosok

  Az 1347-48-as nagy európai pestisjárvány lefolyása után a társadalom minden területén emberhiány alakult ki. A kontinens népességének harmada nyomorultul elpusztult. A lovagságot sem kímélte a dögvész, ezért mindinkább előtérbe került a fizetett katonaság. A járvány előtt sem volt ismeretlen a zsoldosság intézménye, hiszen számtalan birtok nélküli, vagyontalan lovag fizetségért és zsákmányért harcolt valamely nagyúr oldalán, mit sem törődve a lovagi eszményekkel. A csatlósok, fegyvernökök is megszabott díjazás ellenében mentek csatába. Ám az emberiség legnagyobb katasztrófáját követő gazdasági válság létrehozta e réteg egy új, még elvtelenebb, még agresszívabb formáját: a szabadcsapatokat. Francia hon, s azon belül a 100 éves háború volt a bölcsőjük és szempillantás alatt Európa terheivé váltak. Hiába adtak ki parancsot az uralkodók a feloszlatásukra, az egyház hiába átkozta ki sorban a bandákat, semmi foganatja nem volt. Egyetlen erő semmisíthette volna meg őket: a központi hatalom állandó hadserege. De ilyen még tervben sem létezett akkor.

                                                                                                   

Parasztháborúk

  A középkor folyamán időről időre vészjósló örvényeket kavartak a legnyomorultabb, ám legnépesebb réteg lázadásai. A parasztok viselték a korabeli államok terheit, s szenvedték el a hatalom rossz kormányzását. Minden kivetett adógarast ők termeltek meg, minden kül- és belháború őket sújtotta. A paraszt tűzhelyadót fizetett, papi tizedet, kapuadót és „ajándékot” volt köteles adni az urának, tulajdonképpen mindegy milyen alkalomból. Fizetnie kellett az őrlésért, az almabor készítésért, pereskedésért az úriszéknek, sőt halálakor „végső” illetéket, különben javai bánatpénzként az uraságra szálltak.
 A földművelés szabályai, és a törvények az uraknak kedveztek. Az egyház támogatta ezt a rendszert, mert érdeke az erősekhez fűzte. Azt tanította, hogy amelyik paraszt rosszul dolgozik, vagy vét a törvények ellen örökké a pokol tüzében fog égni, s aki nem fizeti meg a papi tizedet az a lelki üdvösségével játszik.
Természetesen a parasztok között is fellelhető rétegződés: az eke és az igásállat volt a választóvonal. Akinek nem volt ekéje, ásóval forgatta a földet. Körülbelül hetven-nyolcvan százalék esett az „ekehatár” alá. Ha nem volt bérelt földje sem, akkor napszámos munkát végzett, bútorozatlan kunyhóban lakott, és kenyéren, hagymán, gyümölcsön tengődött. Pontosan megállapítani a jómódú és szegényparasztok arányát nehéz, mivel azt csak a hagyatéki jegyzékekből lehetne, de a legszegényebbek után semmi sem maradt, nincs róluk hír.
 A paraszt másik keserves terhe a többi osztály megvetése. A krónikákban meg sem említik, a balladák is csak büdös, ostoba, szemtelen és kapzsi alaknak írják le. Az a közmondás járta: „Üsd a parasztot, s magasztal érte, magasztald, s megüt érte!”  Hát csoda, hogy szinte generációnként fellobbant Európa tartományaiban a lázadás?


                                                                                  

Tűzfegyverek a középkorban

 

   Először Kínában találták fel a puskaport és már a X. században alkalmazták harcászati feladatokra, bár még csak a robbanás hangja és látványa okozott bizonyos stratégiai nyomást az ellenfélre. Kénből, faszénből és salétromból keverték ki. Hogy milyen arányban? Hisz azt minden gyermek tudja, aki olvasta az „Egri Csillagokat”…
   Európában is elkészültek az első keverékek a XIII. század elejére, és azonnal a hadviselés szolgálatába állították. Bocsássuk ezt meg nekik, mert másra nagyon nem is tudták volna használni. A bányászatban még nem létezett a megfelelő kitermelési technológia. Majd csak 1548-ban használják ipari célra a feketelőport. Addig várfalakat robbantgatnak és ágyúkat tömnek vele. De vegyük csak sorra!
  

                                                     

A hosszúkard

 

  Elegáns, hatékony, drága és státuszszimbólum is egyben. A XIV-XV. század univerzális fegyvere: vág, szúr, zúz a csatatéren, várfalon és párbajban, lovon és gyalog egyaránt. Használja lovag, csatlós, zsoldos és nyárspolgár. Forgatása külön tudományt igényel, mellyel kódexeket írtak tele, és hosszú évekig tart az elsajátítása. Ez a lovagkard, avagy a Hosszúkard. Olaszul Spada Longa a neve, németül Langes Schwert, angolul Longsword, franciául Passot.

            
 

A lovagi torna

 

  A lovagi tornákról az első adatok XI. századból francia területről valók, de csakhamar angol és német források is jelentést tesznek róluk. Fogadjuk el mi is a történészek többségének feltételezését a francia eredetről, hiszen ez a nemzet a lovagi kultúra zászlóvivője volt. A középkor legfontosabb „sporteseményének” tekinthető viadalok villámsebesen terjedtek el Európa szerte. A pompás és izgalmas esemény nem csak látványosság volt, hanem sok más célt is szolgált. Egyrészt az uralkodó osztály nagy seregszemléjét, ahol az ifjú lovagok felhívhatják magukra a figyelmet, és lehetőség nyílik számukra fegyvert, páncélt vagy akár pártfogót, hűbérurat szerezni. A király és hadvezérei számára ugyancsak egy szemle, ahol ellenőrizhetik hűbéreseik fegyveres erejét, a hadrafoghatóság tekintetében. Volt még egy nem elhanyagolható célja is: a köznép elrettentése. Ők, mint nézők vettek részt, de nem ám a szórakoztatásuk volt az elsődleges szempont. Testközelből érzékelhették, hogy ezek a vasba öltözött félelmetes harcosok milyen pusztításra képesek. Milyen könnyedén eltiporhatják Őket, ha nem kellő engedelmességgel viseltetnek az uralkodó osztállyal szemben. De azért bizonyára volt köztük jó néhány, akinek megfordult fejében, hogy ez a mérhetetlen gazdagság és pompa az ő nehezen megkeresett adógarasaiból jöhetett létre.

                               

 

Az ostromgépek

 

  Az ostromgépek bemutatása kikerülhetetlen a középkori hadviselés történetének ismertetésekor. A mai vizsgálódásunk tárgyai legyenek hát ezek a nagyszerű szerkezetek.
Már az ókorban sikerrel alkalmazták e nehéz fegyvereket. A középkor hadmérnökei azokat tovább fejlesztve, meghökkentően pontos és ütőképes eszközöket alkottak. A tűzfegyverek elterjedését követően is előszeretettel alkalmazták a harctereken és a várostromoknál.

                               

 

A számszeríj

 

  A számszeríj a középkor egyik legrettegettebb kézifegyvere, ezért érdemes közelebbről is megvizsgálnunk. Az eszköz a hideglőfegyverek családjába tartozik. Lényege, hogy az izomerőt bármennyi ideig képes tárolni, ezáltal alaposabb célzást tesz lehetővé, bár a szerkezet célja nem elsősorban ez, hanem a fegyvere erejének a fokozása, ami sokszorosan túlszárnyalja egy hagyományos íj, a hosszú íj  (longbow) vagy a reflexíj hatékonyságát. Az íjszárakban a törzsizomzat ereje tárolódik, ami jóval meghaladja a karizmokét. A kisebb számszeríjak 700-1200 N tárolnak, míg a harctéri áttételes szerkezetűek 2000-3000 N erőt is felszabadítanak a lövéshez. Ez lövedék típusától, légellenállástól és szánhossztól függően 200-1200 méteres lőtávot eredményez.

                                             

 

 

Az ostrom

  Tanulmányozzuk a középkori hadviselés leggyakoribb eseményét a várostromot! A harctevékenységek legtöbbször várak, erődítmények, fallal körülvett városok birtoklásáért folytak.  A stratégiai pontok ellenőrzése volt a fő célkitűzés, de a javak eltulajdonításának szándéka sem volt elhanyagolható. Egy vár, vagy város elfoglalása jövedelmezőség tekintetében sokszorosan felülmúlta egy síkon megvívott csatáét. A seregek nyílt mezőn való összecsapása igen drága mulatság volt, - amit ráadásul előre kellett finanszírozni – és az eredmény kétséges volta bizonytalanná tette a megtérülést. Ezzel szemben egy ostrom, kisebb létszámmal megoldható, ami a felvonulás, fegyverzet és ellátmány költségeit csökkenti és „szabadrablást” követően a rentabilitás viszonylag biztosnak tekinthető.
  Először szemléljük meg a várépítés technikáját. Túlnyomórészt magaslatokra épültek az erődök a megközelítés nehézsége és a terep beláthatósága okán. De stratégiailag fontos utak, révek védelmére, bárhol, és gyakorlatilag bármilyen a környéken található anyagból épülhettek várak. Kellett még hozzá egy–két közeli falu, ami az ellátást biztosíthatta. Az építőanyagot vagy egy másik hegy köveinek kibányászásával nyerték, vagy ha kő nem állt rendelkezésre, agyagból égetett téglát használtak. (Erre szép példa Kereki község Fehérkő-vára.)
  Az építkezés megkezdésekor azonnal kútfúráshoz fogtak. Nem ritka az 50-70 méter mély, de akad 112 méteres is. Képzeljük csak el, mit láthatott a munkás, ha felnézett ilyen mélységből! Hátborzongató...

                                          

 

A csata

  A középkorról nem egy békés, idilli kép jut azonnal az eszünkbe, hanem sokkal inkább várak, lovagok és vitézek kezdenek forogni elménk kaleidoszkópjában. Pedig ha statisztikát készítünk, a korszak jóval több békeévet élvezhetett, mint háborúsat, és semmivel sem fordult elő sűrűbben  komolyabb konfliktus, mint a világtörténelem során általában.  Mégis a társadalmi berendezkedése miatt, amely alapvetően katonai volt, jogos az első benyomás. Másrészt a kor hadviselési szokásai, és a lovagi kultúra misztériumának dicsfénye helyezi előtérbe a katonákat. Ám racionálisan szemlélve már egészen más megvilágításba kerül a sztereotípia.

  Ezen a héten vizsgáljuk meg a középkori hadműveletek kicsúcsosodását: a csatát.

                                  

A lovag lelke  avagy  PTDS a középkorban

 Felvállalt küldetésünk végrehajtása során, a középkor materiális megjelenítésén túl igen fontos szerepet játszik az általunk „újraélt” kor emberi pszichéjének és gondolkodásmódjának feltárása. Legyen az e témában írt esszém tárgya, az erőszakszervezet kiemelkedő alakja: a lovag

A keresztesek

  „…Esküszöm, hogy nem csupán szavakkal, hanem fegyverrel és minden erőmmel is védelmezni fogom a hit misztériumait…hasonlóképpen fogadom, hogy  a rend szabályainak megfelelően a rend nagymesterének alárendelem magam, és iránta engedelmes leszek…, hogyha a szükség megkívánja, mindenkor átkelek a tengeren, hogy harcba vonuljak… és fogadom, hogy három ellenséges személy elől sosem menekülök el, hanem szembeszállok velük! „  A templomosok esküje ez, de lényegében bármelyik XI-XII században alapított rend esküjével egyezik.  Ők a hit védelmezői, a gyengék gyámolítói, az ispotályok alapítói, és ugyanakkor kíméletlen harcosok is.

                                  

 

 

 

Mohács 1526 augusztus 29.

   Az a fülledt nyárvégi nap…
Magasságos Isten! Micsoda pompázatos sereg volt! Fényes vértek, toporzékoló lovak, csattogva lobogó zászlók ameddig a szem ellátott! Tisztességben megőszült országnagyok, acélos testű daliák és a büszke, színes nemesi bandériumok!  Ott sorakoztak egy mérföld hosszú arcvonalban a mének hasáig érő, hullámzó fűtengerben.
  Velük szemben, a horizonton remegett a forró levegő. S ott, a távolban az ég peremén egy komor had óriási délibábja tűnt fel végeláthatatlan oszlopban, nehéz csizmákkal tiporva a kék mennyboltot, miközben villogó lándzsák hegye a földet szántotta.  
  Amint összeértek a fegyverek, a hódítók azonmód hátrálni kezdtek, és ők bátran utánuk! Még nem zárult össze a harapófogó, amikor kopját szegezve, eget-földet rengetve eldübörgött mellettük a hatezernyi büszke páncélos lovag, hogy mindörökre elnyelje őket a török had irdatlan tengere.  Azután még a kevés maradék, sötétedésig küzdött az életéért, ide-oda lappangva a halál síkján, hogy egérutat leljen.  Hol itt, hol ott tömörültek „sündisznóba”, hogy aztán mindahányszor megtizedelve szétfussanak, ki-ki a saját életét mentve. Istennek és vitézségüknek hála, így élte túl a fiatal Dobó és Szondi.
  Ám ott maradtak a nemzet nagyjai: a szépreményű ifjú királyunk, ki második volt a Lajosok közt. Drágffy János országbíró még halálában is ölelte a reábízott országzászlót.  Tomori Pál, a vezér, a végek védelmezője, ő menekülni sem próbált. Szalkai László esztergomi érsek és tizenhat püspök. Ötven főúr. Ott porlad még négyezer lovas és tízezer gyalogoskatona csontja is. Magyarok, lengyelek, csehek, németek, itáliaiak. Hiába várták Őket otthon…

                                                                  

                                                                         II. Lajos tornasisakja

Ugrás a kódex elejére