Egy vándor a középkor alkonyán

 

Párizs, 1463. január. A városkapun egy rongyos kis embert kísérnek ki. Kezei elől megbilincselve. A két alabárdos inkább csak megszokásból taszít rajta időnkét. Feleslegesen, hisz megy Ő magától is. Hogyne menne, épp a bitót kerülte el! Borostás arcán megkönnyebbült csodálkozás. Bőven megérdemelte már a kötelet, és most leveszik róla a súlyos láncokat is! Búcsúzóul kap még a farára egy rúgást.  - Ennyi lenne? - fanyar mosoly terül el a képén, és vállat vonva útnak ered. Fel sem pillant a kapu előtt meredező akasztófákra. A vándorláshoz szokottak egyenletes lépteivel poroszkál. Az őrök pedig fegyverükre támaszkodva várják meg, amíg alakja eltűnik az út első kanyarulatában. Lábnyomát azonnal belepi a szél kavarta, finom hó. Aztán felszedik a bilincseket, és komótosan visszasétálnak a városba. Soha többé nem látja senki a száműzöttet…

Francois Villon költő, eredeti nevén Montcorbier, 1431-ben született Párizsban. Szegény szülőktől származott. Apját, a feltételezések szerint a Százéves háború utolsó csatáinak valamelyikében veszthette el. Távoli rokona, Guilleaume Villon párizsi lelkész nevelte, s ennek családi nevét vette fel.  Különös gonddal tanítatta. A párizsi egyetemen végezte tanulmányait, biztos latin tudása, a római irodalomban való jártassága lépten-nyomon megállapítható művéből. Huszonkét éves korában elnyerte a bölcsészeti fakultás licenciátusi és magiszteri fokozatát. Az egyetemen maradt és a diákok korabeli, szélsőséges életmódját folytatta. Előadások közt tivornyák, diáklázadások, bordélyházi éjjelek követték egymást.

A háborút nyomor követte, és erkölcsi züllés, s Ő mindkettőből jócskán kivette részét. Egy emberölést tudnak rábizonyítani, de mivel önvédelemből tette, futni hagyják. Lopás, kocsmai verekedés, sorakoznak a bűnök az aktáiban. Mindeközben tolla nyomán, halhatatlan művek kerülnek papírra. A középkor alkonyának kíméletlen világában született balladái, híven tükrözik a feudalizmus agóniáját. A többség nyomorban, vagy ahhoz közeli állapotban leledzik. Nagyobb bűnnek számít a magántulajdon sérelme, mint az amúgy is ingatag élet kioltása. A nincstelen kénytelen elvenni másét, hogy életben maradjon.

 

Az „Akasztófavirágok balladájában” kézzelfogható a bűnbánat, miközben a korszak könyörtelen viszonyait okolja tettéért. Nézzünk részleteket belőle, Szabó Lőrinc fordításában:

 Kik éltek majd utánunk, emberek,
testvéreink, ne szidjatok nagyon;
Isten is inkább megszán titeket,
ha bennetek is él a szánalom.
Im, testünk, melyet hizlaltunk vakon,
itt lóg a fán, öt-hat szomorú hulla,
szétmart, rohadt hús, kötél nyomorultja,
és mi, a csontok, por s hamu leszünk.
Ember, ne röhögj rút gyalázatunkra,
inkább kérd az ég irgalmát nekünk!

Testvér, könyörgünk, meg ne vessetek,
amért az igazság s a hatalom
így elbánt velünk. Nincs mindenkinek
józan esze, jól tudod! S mikoron
most már túl vagyunk minden kínokon:
imádkozz Szűz anyánkhoz újra s újra,
hogy Fia kegye tőlünk el ne múlna
s pokol villáma ne sújtsa fejünk.
Szitkod elmúlt életünket ne dúlja,
kérd inkább az ég irgalmát nekünk!

 

Megjárja a korszak legsötétebb bugyrait. Hírhedt rablóbanda, a „Kagylósok” tagja lesz, közben többszőr börtönben várja a kivégzését, kínvallatásnak is alávetik. De fanyar, pimasz derűjét megtörni nem tudják: 

 

Levél

Melyet Francois Villon mester, mikor már nem volt egy büdös vasa, ily formán írt Jehan de Bourbon herceghez:

„Tisztelt uram, fenség, vagy mi a fene, - bevezetésül fogadd üdvözletem. Bár nem vagyok ficsúr, kit a babája fésül, sem gróf, aki a népet nyúzza, sem Monsignor, ki hintón jött az égből, Nevem kurtán Villon. Szeretőm utcalány. Úgy hívják Mirjam.

 

És én? Én eddig néhány verset írtam,

Persze csak úgy, privát gyönyörűségből.

Máskülönben pedig boldog vagyok,

Hogyha vasárnap nem látok papot.

Arról van tehát szó, hogy múltkor este- úgy értem hajnal felé, mikor a kocsmából hazatértem-

egy pimasz gavallér belém kötött.

S hogy kardot rántott, kivettem övemből

a tőrömet s tiszta önvédelemből

egyszerűen leszúrtam a dögöt.

…”

 

A XV. század a halál kora. Nyugaton az Angol-Francia háború véget nem érő pusztítás gyötri az emberiséget, keleten Hunyadi áll véres páncélban őrséget Európa határán.  A halál uralja a világot, az emberi elmét. A háborúk, járványok és az agresszió a mindennapok része. A művészeti alkotások mindinkább a kínos elmúlás képeit vetítik a szemlélőknek. A szobrok és festmények egykor harmonikusan íves alakjai, megtört, szögletes, már-már groteszk tartást vesznek fel. Az emberiség a világvégét várja. Nem tudják, hogy ennek a sötét évszázadnak a vajúdásából születik meg az újkor Európája. De addig még sok-sok évtized telik el háborúkkal és parasztfelkelésekkel. Mert elnyomottak milliói eszmélnek rá méltánytalan helyzetükre. Több tízmillió nyomorult tart el, fényes pompában élő néhány ezret, s az egyház nem tud új dogmákat felállítani, hogy fékezze az elégedetlen többséget. A hit elmúlását boszorkányüldözésekkel próbálja leplezni.

Ugyanakkor a nép imád mulatni. Hisztérikusan vesz részt karneválokon, vásári mulatságokon. Felületesen szemlélve életigenlésnek tűnik, de inkább csak levezetése a korszak „haláltánc” okozta feszültségének. 

 

 

 

1456–61 közé esik a „vándorlás” időszaka. Pontos útvonalat, állomásokat nem ismerünk, ugyan egy-egy versében felbukkannak helynevek, de ezek csak töredékesen tájékoztatnak a viszontagságokkal teli időszakról. Rövid időre Orleans herceg vendége volt Blois-ban, majd egy Bourbon mecénás támogatását élvezte. 1461 nyarán lopás miatt bebörtönzik. A Testamentumban részletesen ír a börtönben átélt szenvedésekről. Szerencséjére még ez évben az új francia király, XI. Lajos uralkodói körútján érintette a várost, így Villon is részesült a szokásos közkegyelemből. Visszatért Párizsba, de életmódján semmit sem változtatott. "Hogy e mellett az élet mellett ily félelmetesen nagy költő volt, a legbeszélőbb cáfolata annak az elvnek, hogy nagy alkotó csak nagy jellem lehet." (Szerb Antal)

 

…"Kalóz felelj,

Miért vagy réme a hajósnak?"

Mire amaz: "Mért nevezel,

Mi jogon nevezel kalóznak?

Csak mert egy nagyobbacska csónak

Röpít prédára a vizen?

Kisérne, mint téged, hajóhad,

Hát császár volna a nevem."

(Sz.L. fordítása, részlet)

 

Szinte törvényszerű, hogy újabb bajba keveredett. Ebben az évben készült fő műve, a Testamentum. Verses végrendelet ez, a középkor divatos műfaja szerint. Barátainak és ellenségeinek szóló szellemi hagyaték.

 

Testamentum…

 

Az őszi sárban már magam járok,

s lábam nyomán a kaszás üget

hajam deres lett és az utcalányok

másnak mutatják már a mellüket,

s a csillagok is már fakóbban égnek,

mint egykor égtek, mikor este lett:

ajánlom bűnös lelkemet az égnek,

s azt út sarának vézna testemet

 

                          (Sz.L. fordítása, részlet)

 

Még csak 32 éves, de egy középkori csavargó élete nem is várható túl hosszúra. Mint az első versszakból kiderül: haja deres, teste vézna, szeme romlik és a női nem sem érinti már meg.  Utolsó „dobását” követően kötél általi halálra ítélik, de nem tudni miért, - talán régi mecénásai közbenjárására, - enyhítik az ítéletet, csupán tíz évre száműzik Párizsból.

Miután kilép a kapun, eltűnik. Talán úgy járt, mint egykori az áldozatai, egy bokor alatt késsel a szívében hunyt el, vagy egy távoli városban nem teketóriáztak vele, és egy tolvajlás után felhúzták az első fára.

 

 

Francia vagyok Páris városából,

mely lábam alatt a piszkos ködbe vész,

s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,

s a nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz.

 

Köszönet a balladákért Villon mester!

 

Szerző: Katona Zoltán

Ugrás a kódex elejére