A középkori művészet útja

 

  A római birodalom bukását követő mintegy öt évszázadot a „sötét középkornak” nevezik. Nem méltánytalanul. Egyrészt a központi hatalom megszűnése keltett vákum háborúkat, népvándorlásokat és felfordulást okozott, aminek sötétjéből a népek nem találták a kiutat. Másrészt, mert igen keveset tudunk arról a mozgalmas időszakról, amely az ókori világ és a mai Európa kialakulása közt lefolyt. Az antik világ remekműveinek nagy része az enyészeté lett amikor a keletről jött harcos népek feldúlták a városokat és kardélre hányták azok lakosságát, köztük a művészeket és azok tanítványit is. Ebben az időszakban a tudományokat, a művészetet, az ókor hagyatékát a szerzetesek őrizték. De az újabb háború - az északról és keletről betörő népek- megakadályozták a fejlődést, annak ellenére, hogy csodálatosan kifinomult díszítő művészetük magasan az akkori európai szint felett állt. Az eltérő kultúra és az előítéletek akadályozták a közös stílus kialakulását, míg végül az erőviszonyok szabtak irányt.

                                                          

  Az ezredik év környékére stabilizálódott a helyzet a földrészen. A vándorló népek letelepedtek és hozzáfogtak a földműveléshez, felvették a kereszténységet. Az egyház megerősödése és hatalomra jutása határozta meg a művészetek fejlődésének útját, úgy az építészetben, mint a festészetben és a zenében is.
  Épület nem készül funkció nélkül. De mivel az emberek - amellett, hogy persze a használhatóságát is értékelik – örülnek, ha házuk vagy templomuk „szép”.  Azonban a templom a díszítésnek is kellett legyen haszna. A képnek, szobornak a feladata, hogy okítsa és intse a szemlélőt a keresztény egyház tanai alapján.
  A román stílusú építészet legmeghatározóbb elemei a templomok és kolostorok. Megjelenésük a „harcos egyház”, a belviszályoktól és külső fenyegetésektől gyötört kereszténység jegyeit tükrözi: zömök formák, vastag falak, lőrésszerű ablakok. A tornyokat olyan magasra építették amennyire a korabeli statikai ismeretek engedték. Az ókeresztény bazilika sík mennyezetét felváltotta  a dongaboltozat.

                                                   
    A román kor szobrászata épületplasztika, ez elsősorban dombormű. Az ábrázolások mereven ünnepélyesek. A művész nagyon ritkán szignálja a művét,csak stílusjegyek alapján lehet azonosítani. Ezek témája egyházi, mint a festészeté is. A román kori festészet tárgya szimbolikus, hiányzik a háttér, mind a üveg- és fal festményeken, mind az iniciálékon. Az alakok pontatlanok, egysíkúak. ám a kifejezések erőteljesek. A művészek az eseményre koncentrálnak, ezzel Nagy Gergely pápa iránymutatásának tesznek eleget: „ A festmény arra való, hogy elmondja az írástudatlanoknak, amit az írás elmond az írástudóknak.”
  De nem minden művészeti alkotás szolgálta a vallást, hiszen várkastélyokat is építettek. A lovagtermek falait is díszíteni kellett, ezekből azonban kevés maradt fenn, mert a fosztogatók elpusztították.  Templomból is elvétve találni 1100 előttről.
  Mivel gondot okozott a mind nagyobb templomok fedése, az építészek törni kezdték a fejüket. A régi bazilika famennyezete már nem volt méltó az egyre gazdagodó egyház fenségéhez. Kővel kellett fedni az impozáns építményeket.  Megszületett a bordás keresztboltozat és lehetővé vált a magasabb terek és vékonyabb falak építése. A bordákat átlósan vezették be a pillérek közé és a kimaradt háromszögű boltozatot könnyebb anyaggal töltötték ki. A franciák kezdték szobrokkal díszíteni a templomokat. A faragványokban az egyház tanításai testesültek meg, s ezzel a módszerrel mélyebben a lélekbe vésődtek. Mint Villon is írja:

„Én csak szegény vénasszony vagyok,
oly együgyű, a betűhöz nem értek,
de templomunkban festve látom ott,                                  
a mennyet, ahol hárfákon zenélnek,
s a poklot, ahol kárhozottak égnek,
ez elborzaszt, az boldogít, ha nézem…”

   Ám hamar túlléptek az új stíluson is. Arra gondoltak, hogy tömör állványzat félét kell építeni, karcsú erős pillérek és keskeny erős bordák kellenek. Sőt, ha nem félkörívet használnak, hanem két összeillesztett körszeletet, még magasabbra emelhetik az épületet. Az oldalhajókkal egyszerű volt a megoldás, gyámpilléreket erősítettek hozzá. A főhajókat kívülről támasztották meg ívekkel. Ez a gótika megszületésének ideje. Eljött a katedrálisok kora.

                              
  Az építészet fejlődésével az ábrázoló művészet szempontjai is változtak. A katedrálisok falain nyüzsgő alakok életszerűvé váltak. A korábbi merev, sokszor megtört testek normális tartást vettek fel. Ruháik redői alatt látszik, hogy élő embert formáznak. Az arcok, mozdulatok kifejezőbbek lettek, s mindnek megvan a karaktere. Ugyanez tapasztalható a festészetben is. A művészek mindinkább a valóság tökéletes átadására törekednek. Minden bizonnyal modelleket alkalmaztak az élethű ábrázolás érdekében. A középkorban ez válik művészetté.

                                        
   Az alkotó elveti a sémákat, és kifarag, lefest valakit, valamit, mert érdekli, vagy szépnek tartja. Ez ma természetes, de akkor egész másképpen nevelkedtek a művészek. Először beállt egy mesterhez az ifjú, és mesterének festéket tört, vagy a falat, vásznat készítette elő. Közben leste a módszereket. Később elkészíthetett egy jelentéktelen motívumot a háttéren. Aztán másolhatott, de az élet után sose rajzolt. Még akkor sem, ha egy király vagy hasonló méltóság arcképét festette meg! Rajzolt egy hagyományos női vagy férfi alakot, ellátta a reá jellemző attribútomokkal: korona, püspöki bot stb. Ilyen értelemben tehát a kora középkori arckép sem arckép, ezért a nevüket is odaírták a képre.

                                                    

  A szobrásznak könnyebb a természetet utánoznia, mert a fény és árnyék valódi az alak körül.  Ezért a festészetben következő nagy lépés a perspektivikus ábrázolás. Egy firenzei festő gondolt egy nagyot, (Giotto de Bondone, 1266-1337) és a gótikus szobrok élethű figuráit átvette a festészetbe. Ezzel új korszak kezdődött: a térbeliség ábrázolása.
  A szobrászmunkák közül a kisplasztika is teret hódít. A nemesfém és elefántcsont szobrocskák már a tehetős rétegek kápolnáiba készülnek. Ezek már nem szférikus magasságból hirdetik a hitet, hanem szeretet és gyengédség sugárzik róluk. Nem csak házi bálványok, hanem anyaguk és kidolgozottságuk által értéktárgyak is.
   A festők is a kidolgozott részletekre törekednek. A kódexek miniatúrái is megváltoznak. A XIV. századtól már hitelesnek vehetünk portrékat is, főleg ha különböző művészek kezeiből kikerült képek hasonlóságot mutatnak, bár a másolások miatt azért fenntartással éljünk!
   És lassan elkezdődött a reneszánsz korszaka. Ha egy költőt, festőt dicsérni akartak  azt mondták olyan jók mint az antik művészek. Az új kultúra megalapítói Itáliában az ókori Rómáét kívánták feltámasztani. Szerintük az eltelt hétszáz év csak közbeeső idő, ezért nevezték, és nevezzük mi is a korszakot „középkornak”. Mivel a gótokat okolták a római birodalom bukásáért, ezért a korszak művészi stílusát gótikának, vagyis barbárnak nevezték. Ezek a gondolatok nem kicsit sántítanak. A gótoknak semmi közük a gótikához, a művészetek és a középkori kultúra kialakulása pedig évszázadokig tartott. Mindenesetre szándékuk részben megvalósult.
  Ha Róma nagysága nem is tért vissza többé, egy új élet- és művészeti stílust sikerült a kontinensen elterjeszteniük. A természethű ábrázolásra való igény minden bizonnyal lökést adott az új szemlélet kialakulásához. A humanizmus is (a reneszánsz világnézete) az individuumot helyezi a központba, a maga természetességével. A korszak műalkotásain ezek a jegyek érhetők utol.
  A festmények a kor pillanatképei! Túl a gyönyörködtetésen felbecsülhetetlenül pontos információval szolgálnak a korszak emberéről. Vessünk egy pillantást Jan van Eyck (1434) képére:

                                        

  A ruhák színe, szabása, a szoba bútorai, mind-mind értékes felfedezés a szemlélőnek. A férfi és a nő mozdulata! Közel hatszáz év távlatából ott érezzük magunkat abban a szobában, Eyckkel együtt. Mert Ő ott van, a tükörben. Mindenütt kísérletezni kezdtek a művészek és új, meglepő hatásokra törekedtek. Újabb anyagokat kreáltak, a festék közkedvelt kötőanyagát, a tojássárgáját felváltotta az olaj. Ez forradalmasította a festészetet.
  A művészek fokozatosan elszakadtak az egyháztól. Annak nem is volt már szüksége olyan nagymértékben rájuk, hiszen a monumentális dómok már álltak, és évszázadokig, egészen napjainkig, s azon túl is szolgálni fogják a vallást.

   A művészek útra kelnek, hogy tanuljanak és a átadják tudásukat. A kor internacionalista környezetében rövid idő alatt terjedtek az új eszmék és irányzatok. Minden művelt ember tudott latinul, de senkit sem érdekelt, hogy Párizsban, Padovában vagy Oxfordban tanulta. A mesterek és a művészek szabadon barangoltak a földrészen, és senki sem kérdezte melyik nemzet fiai. A nemzeti érzés csak a középkor vége felé kezdett kialakulni, amikor a polgárság megerősödött, és befolyása erősebb lett, mint a feudális főuraké.

                                                   
  A reneszánsz az építészetben is tért hódított. A szimmetria és az antik építészeti elemek, mint a kupola, a lépcsősor és az átrium a legjellemzőbbek. Igyekeztek a tájba illeszteni az épületet.

                                        

   A XV. század közepén feltalálják a nyomtatást. Helyesebben először a képnyomást. Fadúcokra véstek képeket, majd olajos korommal áztatott párnán „befestékezték”, aztán rápréselték a papírra. Ez az eljárás a fametszés. Ez a művészi munkát csak durván adja vissza, ezért egy idő után rézlemezre vésték a rajzot. Éppen fordítva, mint a dúcoknál, itt a mélyedésbe kerül a festék és préselés után a rajz sokkal részletesebb. Ezzel az eljárással nagy mennyiséget tudtak terjeszteni, és kölcsönösen megismerték egymás gondolatait, kifejezéseit a művészek. Abban az időben nem volt gond, ha valaki átvette másnak a technikáját, ötletét.
  A fenti módszerekből kiindulva találta fel Gutenberg a könyvnyomtatást, amihez párosítva a fametszetes módszert illusztrált könyveket készítettek.  Ez felgyorsította reneszánsz eszme terjedését, és a középkor alkonyára Európa minden országában diadalmaskodott.      
   

Szerző: Katona Zoltán