Zene a középkorban

 

  A középkori élet megnyilvánulásai számtalan témát kínálnak elénk.  Már abból is nehezen tudok választani, mi legyen a következő tanulmányozandó terület, nem hogy mi abból az írás tárgya? S egyáltalán, melyiket részesítsem előnyben? Mert mi az, ami felkelti az olvasó figyelmét, s hova-tovább el is szórakoztatja? Nem könnyű fehér lapon olyasvalamit körülírni, aminek súlya, tapintása, szaga és hangja van, s a felsoroltak együttese teszi létezővé, valóságossá a „dolgot”. Ezek ugye többnyire a tárgyi eszközök, úgymint számszeríj, kard, páncél, ruhadarab, lúdtoll s pergamen, pecsét, fametszet nyomda, vagy egy katapult. Az írás tájékoztatása révén kialakul egy kép, de a valódi megismerés az érintésen alapul, amire a lovagrendünk bemutatói nyújtanak lehetőséget. Most viszont egy általunk sajnos nem prezentálható, de könnyen hozzáférhető „dologról” fogok mesélni.

                                    

  A zene történetében, mint minden művészet genezisében, a vallás volt a fő iránymutató. Az egyház fennkölt liturgiájához ünnepélyes érzést kölcsönzött az imák énekes előadása. Az egyszólamú, az ókori zsidó zsoltárok és görög egyházi himnuszok mintájára épült énekek a kora középkorban szájhagyomány útján terjedtek. A latin nyelv bevezetését követően, pápai rendeletre egységesítették a szöveget és dallamokat. Gergely pápa rendszerezte az egyházi dallamkincseket. Ezek lettek a gregorián énekek. Jellemzői: eleinte egyszólamú dallam, sok hajlítással, kötetlen ritmusban szólal meg. A melódiák lépcsőzetesen vagy kis hangközlépésekben mozognak, hangszeres kíséret nélkül.   Később, a 7. századtól többszólamúvá alakul. A dallamot un. neumákkal jegyezték fel. Ez még nem kotta, nem hangmagasságot, hanem csupán irányt jelölnek. A 10. században kezdik vonalakra írni, ezt már nevezhetjük kottának. Abba az időben alakul ki a szolmizáció is, és a 12. századra a hang időtartalmát is jelzik.

                                        

  A középkori vallásos éra elnyomta a világi zenét. A XII. századig nem tudni (nem maradt fenn kotta, vagy írás) népzenéről. Akkoriban tűntek fel a költő-muzsikusok, a trubadúrok. A trubadúrok nagy része nemesember (lovag vagy arisztokrata) volt, a többiek pedig ezek szolgálatába szegődött polgár. Témájuk lírai és romantikus hősköltemény. A 13. század első fele volt a fénykora ennek a stílusnak. Francia és olasz források több mint 4000 szöveget, és 2600 dallamot tartanak nyilván.
  A német lovagság zenei stílusa a minnesang, a szerelemi ének. A legnevesebb énekesek dalnokversenyeken mérték össze tudásukat. Nehéz elképzelni egy rőt szakállú, tagbaszakadt, fegyver fájától kérges kezű német lovagot, sörízű hangon énekelni a szerelemről… Ne is erőltessük fantáziánkat, mert ezek a dalnokok hivatásos státuszban voltak a különböző fejedelmi udvaroknál. Rendszerint megrendelésre írták költeményeiket, és magas szinten adták is elő, lant vagy mandolin kíséretével.

                                               
  A fejlődés következő lépcsőfoka a többszólamú, bonyolultabb dallam. Először a gregorián dallam mellé kísérő szólamot kezdenek énekelni, párhuzamos haladásban, azonos távolságban. Megjelenik a templomokban az orgona a szólamok összecsengésének erősítésére. Megszületik a kánon, amely azonos szólamok egymásután lépnek be.
  A 14. századtól lép előtérbe a világi zene, amely tulajdonképpen tánczene. Sikerét az új felfogás, az életigenlés terjedése ösztönzi. Ez már inkább hangszeres zene, mint ének. 

  Vessünk pillantást a hangszerekre! Nem könnyű rekonstruálni a régi eszközöket, mert könnyen elbomló anyagból készültek: fából és bőrből. A csont és fém hangszerekkel már több szerencsénk van, ám ezek csak részinformációkat hordoznak. A dallamokról a kottaírás előtti időkből fogalmunk sincs. A hagyomány útján terjedt zeneszót ne tekintsük autentikusnak, mert minden zenész alakít a játszott művön: tesz, vagy épp elvesz belőle. Jelentősen változik néhány évszázad alatt a ritmus és a hangfekvés. Még egy egyszerű, ősi doromb játéka sem rekonstruálható biztosan. A 5-8 századból származó (Németországi) sír leletek un. lírát tartalmaznak, itt is csak valószínűsíteni lehet az oktáv terjedelmet, és a húrok fekvését.
 Tehát a tizedik századtól lehetséges vitathatatlanul rekonstruálni a zenét és eszközeit. Vannak festmények, miniatúrák, kották és tárgyi leletek. Induljunk innen!

                                                 
 Hétköznapi eszköz a duda. Már a 9. században dokumentált.

                                                         
 A tekerőlant. Húrjait gyantázott, forgatókarral mozgásba hozható kerék szólaltatja meg. A középkori tekerő általában három húros. Eredetileg nem népi hangszer. A korai, ember nagyságú tekerő megszólaltatásához két játékosra volt szükség, az egyik a kerék fogantyúját forgatta, a másik a billentyűket kezelte. A billentyűk vagy kulcsok a kulcsszekrény és a korpusz között lévő nyakrészen sorakoznak és a hozzájuk tartozó húr alatt vízszintesen fekvő kulcstollban végződnek. A kulcs elforgatásával a kulcstoll a húrhoz nyomódik és megrövidíti azt, ezzel változtatva a hangmagasságot.

                                               
  A fémfúvósok Az egyenes fémtrombita mindig meghatározott társadalmi réteghez vagy alkalomhoz kötődött: keleten uralkodók és papok számára fenntartott hangszer. Eleinte Európában is az uralkodók hangszerének számított, majd a 14. századtól vált elsősorban lovagi tornákon használt hangszerré.

                                                     
Fafúvósok: sípok, furulyák.  

                                                            
  A lant: vonós és pengetős létezett. A középkor kezdetleges vonós hangszere a rotta, a rebek és a vonós líra - amit fidulának is hívtak. Ezeket és változataikat a vándorzenészek és a mutatványosok használták. A ma elterjedt vonózás viszonylag kései fejlemény. A vonós hangszerekre vonatkozó első adatok a 9. századból, Közép-Ázsiából valók. Ezek a korai palack formájú fidulák többnyire három, ritkán négy vagy öt húrral rendelkeztek. Kulcstartó lapjuk kerek vagy szív alakú volt, elülső vagy hátsó állású hangolókulcsokkal.  A hegedűcsalád tagjai a 16. századtól a nyugati műzene legfontosabb hangszereivé váltak. Hangszertörténeti érdekesség a reneszánsz korig kedvelt és még a 15-18. századig használt tromba marina. A fidula a 12.-15. században nagy fejlődésen ment át. Ez alapján alakult ki a viola család. Ez a hangszercsoport már egyesíti magában a fidula és a rebek sajátosságait, és tulajdonképpen a mai hegedű és nagybőgő formáját már magában rejti.  
  A ritmus „szekció”: dobok, csörgődobok.

   
Jó zenehallgatást!     
Szerző: Katona Zoltán