A középkori orvoslás

  E heti témánkat szenteljük a korabeli orvostudománynak, melynek alapjai a régmúlt ókorba nyúlnak vissza. Az ősi Mezopotámia és Róma területeiről előkerült tárgyi leletek, (sebészeti eszközök) a középkoritól semmiben, és a maitól nem nagymértékben különböznek. A módszerek, gyógymódok már annál inkább változatosak. A keleti sztyeppékről jött sámánok a vizelet vizsgálatát követően, a gyógyfőzeteket részesítették előnyben. Ehhez a placebo hatás fokozására, különféle szertartásokat párosítottak. A XII-XIII. században még számos képviselőjük tevékenykedett közép-és kelet Európában. Az inkvizíciók fennmaradt kihallgatási jegyzőkönyvei szerint, pénzt soha nem fogadtak el, és elképesztő sikerrel gyógyítottak!

                                             

  Ugyanez az eredményesség nem mondható el a nyugati orvosokról, annak ellenére, hogy ők az arab kultúra magas szintű orvostudományát sajátították el, amit saját kísérleteik eredményeivel és tevékenységük tapasztalataival fejlesztettek tovább, s egyetemeken adták át utódaiknak. Sajnos a bigott tekintélyelv, sokszor évszázadokig tévútra vezetett.           
   Az orvos szerepét már a korai szerzetesek is nagyra értékelték, így Jézus példabeszédének egyik mondata (Beteg voltam, és meglátogattatok) pedig arra késztette a barátokat, hogy az ápolást is felvegyék mindennapi tevékenységük sorába. Ez az igény nem változott a szerzetes közösségek kialakulása után sem: az egyik VI. századi regula kifejezetten előírta, hogy a szerzetesek vigasztalják és szolgálják a betegeket. Más pontok pedig fontosnak tartották, hogy a betegeknek külön termet hozzanak létre.

                                         

  11-12. századi monasztikus reformok nagy figyelmet fordítottak a közösség beteg tagjaira. Cluny apátsága három kórházat is emelt, ezen felül a zarándokok és a beteg szegények számára még egy hospiciumot létesítettek. A kor szerzetesi rendelkezései részletesen szabályozták az ápolók és a betegek helyzetét. Megkülönböztették az ambuláns és a fekvő betegeket, ügyeltek az elhunytak megfelelő eltemettetésére. Bizonyos kezeléseket csak orvosi engedéllyel lehetett végrehajtani, próbálták elkülöníteni a betegségek fajtáit. Nagy hangsúlyt fektettek a megfelelő számú fürdésre. Igyekeztek tápláló vagy kímélő étrendeket összeállítani. A leghatásosabb módszernek pedig a kor legjobb megoldásait, a köpölyözést illetve az érvágást tartották. Ez az érvágás, meg piócázás az iskolapéldája a megrögzült, felül nem bírálható dogmák egyikének. „A betegség oka, ha a testnedvek nincsenek egyensúlyban.”  Melyek ezek? A vér, a sárga epe, a fekete epe, a nyálka. Erre a legkönnyebben hozzáférhető vért csapolták le. (A beteget a vérveszteség még jobban legyengítette, bár egyszerre csupán 1,5 dl engedtek ki, de vajon hányszor?) Évszázadokig tartotta magát a tévhit. Azt gondolom ez az érvágás, amolyan univerzális kezelési mód volt, amikor a doktornak fogalma sem volt róla, mit kellene csinálni.)      

   Egy német orvostörténész tanulmánya szerint a középkori orvostudomány jobb volt annál, mint amilyen a híre. A köpölyözés sokszor nagyon is indokolt volt, a vérző sebeket összevarrták, a tumort eltávolították, és kihasználták a gombák antibiotikus hatását - állítja a kutató.
   Arab hatásra nyíltak meg Európa egyetemei az orvostudomány előtt, elsőként a dél-itáliai, bencés eredetű salernói orvosi iskola jött létre. Az intézmény egyik leghíresebb tanára Constantinus Africanus volt, aki több keleti orvoslási írást fordított le görög és arab nyelvből. Ismerte Hippokratészt, Galénoszt.
   Salernó mellett képzés folyt Montpellier, Bologna, Párizs és Toledó egyetemén. A monostori könyvtárak számos orvosi, gyógyszerészeti könyvvel rendelkeztek.
 A bencések betegápoló gyakorlata a Karoling-korban bontakozott ki. A monostorok mellett jól felszerelt betegházakat létesítettek, a gyengélkedőkről saját személyzet gondoskodott. A sankt-galleni apátság megmaradt tervrajza is a szakszerűségről árulkodik, azon egy külön kórház épülete szerepel, amelyet kis templommal, konyhával és fürdővel is elláttak. Az orvos számára épületrészt képzeltek el, a gyógyszereket is megfelelően tárolták. A kertben gyógynövényeket termesztettek. Egy másik rész szegénykórházként szolgált, amely egyben menedékhelykén (hospicium) is funkcionált.

                                                

  Az orvosok mellett gyógyítással foglalkoztak még a borbélyok. A céhrendszer követelményei megbízható képzést biztosítottak, ezért fogat húzatni, sebet, fekélyt kezeltetni bátran fordulhatott hozzájuk a rászoruló.  

A seborvoslás, a felcserség már az orvoslás egy specifikációja volt. A kirurgus az orvosnál alacsonyabb képesítésű sebész. A borbélynál többet tud, a doctornál kevesebbet. Legtöbbje járja  a vidéket és időről időre településeken üti fel a tanyáját. Néhány dénárért fogat húz, sebeket, töréseket kezel.

                                           

   Harci cselekmények alkalmával a katonai táborban többen is tartózkodnak felcserek. Biztos kézzel amputálnak, és varrnak. Nyílhegyet távolítanak el kanalas eszközükkel, és koponyát lékelnek. (Igen!) És mindezt érzéstelenítés, sterilizálás nélkül… , és vannak szép számmal, akik túlélik az „életmentő” beavatkozást!  Az érzéstelenítést néhány kupa borral pótolják, vagy legjobb esetben a beteg elájul a fájdalomtól.

                                           

 A fertőzésekről mit sem tudnak, bár a seb tisztításáról már gondoskodnak. Kauterizálást alkalmaznak (a seb kiégetése izzó vassal) ami segíti a vérzés elállítását, és –tudtukon kívül - elpusztítja a fertőző baktériumokat. Ezért, ha a seb ápolásánál szerencséje van a sérültnek, és nem kerül a műtét után szennyeződés a sebbe, nem alakul ki szepszis, jó eséllyel túlélheti a kezelést.
   Ha csak nem a következő utasítást követte, amit a súlyos fejseb vérzésének az elállítására ajánlottak….”Végy tépést, gyújtsd meg gyertyánál és így tömjed bele az érbe, amelyből a vér csurog. Ha ez nem segít, végy páva-ganajt és azt tett a vérző sebre. Ha még ekkor se szűnik meg a vérzés, hints a sebre porrá tört oltatlan meszet bőven és kösd le az egészet kenderkóccal. Ha pedig a vérzés olyan érből jön, amelyhez kívülről nem férhetsz hozzá, akkor önts a sebbe választóvizet: Ha ellenben megfoghatod az ért, akkor varrd el és kauterizáld a csontját, vagyis égesd el tüzes vassal, akkor bizonyos lehetsz benne, hogy eláll a vérzés”…
  Tulajdonképpen mindent megtettek a vérfertőzés érdekében, hacsak nem rögtön a tüzes vassal kezdték…  Egy másik korabeli ajánlás szerint a kihúzhatatlan nyílvesszőt keresztül kell tolni a testen, s a túloldalán metszést ejtve kell kiemelni. Merész módszer, bár igaz, ha bent marad is kétesélyes. (Mátyás királyunknak volt egy dárdahegytöredék a testében. Évekig vándorolt hát- és derékfájdalmat okozva Urunknak, mígnem egy Csehországi hadjárat alkalmával ki lehetett tapintani a bőr alatt, és az ügyes borbély könnyedén eltávolította.)   
    A középkori orvosok azonban a járványokkal vívott harcukban mindig súlyos vereséget szenvedtek. A higiénia hiányától, az egyoldalú táplálkozástól, a természet viszontagságaitól legyengült lakosságot időről-időre járványok tizedelték meg. Sőt, a pusztító pestis, 1348-50 között Európa lélekszámát óvatos becslések szerint 30, bátrabbak alapján 60%-kal csökkentette.
    Arra rájöttek, hogy a beteg érintésével, leheletével terjed a kór. Füstöléssel próbálták tisztítani a levegőt, és az orvosok védő álarcot hordtak, melyet gyógynövényekkel tömtek ki. De a cseppfertőzéssel fertőző pestist nem tudták megállítani.         

                                             
  A legnevesebb orvosi iskolában, Salernóban jött létre a receptirodalom első egységesítése 1000 körül. A korábbi receptirodalom a betegségek szerint a lábtól a fejig tárgyalta a gyógyszereket, ekkorra a receptirodalom egyre inkább gyógyszerközpontú lett, vagyis a szereket a gyógyszerkészítés szempontjából rendezte. Ezzel egyidejűleg II. Frigyes német-római császár és Szicília királya 1241-ben rendeletet adott ki, melynek alapján a gyógyszerészi tevékenység főbb szabályait is törvénybe foglalták. Ezt a dátumot tekintjük az európai önálló gyógyszerészet születési idejének.
   Hogy miből álltak az orvosságok? A gazdagoknak, minél drágább anyagból: aranypor, gyémánt, ritka állatok valamilyen testrésze szerepelt a recepturákon. Azt gondolták, ha drága, akkor hatnia kell. (placebo?) A szegényebb rétegnek gyógynövényfőzetek, kivonatok álltak rendelkezésükre. (Lám nem mindig a drága a hatásos.)

 
   Szerző: Katona Zoltán