Az írásbeliség

 

  A mediavelisták legfontosabb forrása a korabeli, írásban megörökített és illusztrált szövegek óriási anyaga. A középkor történetének fejlődését rejtik magukban az írott lapok, úgy külalakban, mint tartalomban egyaránt. Hatalmas mennyiségű az írott történeti forrás, annak ellenére, hogy az európai középkorban jóval kevésbé éltek az írással, mint az ókorban. A feudalista önellátó uradalmi rendszer, viszonylag szűk helyen jelölte ki az egyén életterét, s evégett szinte minden ügyet személyesen lehetett intézni. Ezért sajnos kevés magánlevelezés maradt ránk, ami a hétköznapi élet feltárásához igen fontos információkat tartalmazna. No, de ne ezen búslakodjunk, hanem kutassuk a rendelkezésre álló, „hivatalos” anyagot! Abban is értékes tartalomra bukkanunk, ha szem előtt tartunk néhány fontos szabályt.

                                 

A VI-X században csupán a papok és szerzetesek tudtak írni-olvasni. A liturgikus tevékenység, latin nyelven alapult, amelyet csak írott módon tudtak átörökíteni. Az egyház szervezete is megkövetelte az írásbeli érintkezést. Ebben a korszakban az írásbeliség biztosította az egyház fölényét a feudális állammal szemben, mert az a szerény műveltség is, amelyet képviselt, messze a világi társadalom fölé helyezte. Az államigazgatás által megkövetelt írásbeli teendőket is papok végezték, és így rálátásuk, sőt manipulációs terük nyílt a világi hatalom irányítására.  Az egyház kulturális monopóliuma az ideológia monopóliumát is jelentette egyszersmind. Ezért árad a középkor minden írásos emlékéből a vallásos világnézet.
  Amikor a gazdasági fejlődés elérte a pénzgazdálkodás kezdeti formáit, szükségessé vált az írásbeli ügyintézés. Megszületett a hivatalos okirat.
 Vegyük sorra az írásbeliség területeit:                     

  A történetírás
A legszínesebb, és sokat mondó emlékeink őrzői a történeti feljegyzések, de csak avatott olvasónak! Vigyázat! Minden krónikánál figyelembe kell venni, hogy az adott eseményhez viszonyítva mikor íródott, milyen fokú az író műveltségi szintje és osztályhelyzete, valamint értesülésének lehetőségeit. Ugyanis fennáll a lehetősége a torzításnak, egyéni, társadalmi és politikai érdekből kifolyólag. Továbbá tudni kell a sajátos középkori történelemszemléleti módszerről is, aminek a lényege, hogy az emberiség történetét a bűnbeeséstől a végítéletig terjedő intervallumba helyezi, s fő mozgatóerejének a bűn elleni harcot tekinti, amelyet az igazak folytatnak a gonoszok pusztulásáig, az Isten országának megvalósulásáig. Az emberiség története csak előkészület erre a paradicsomi állapotra, és minden ország, ha a hit és a kereszténység védelmezője, igazságos háborút vívhat. A feudális hatalom, és a keresztény egyház ezer éven át így értékelte az eseményeket. Ez volt az „ideológia”.
  A kora középkori történetekről még egy stiláris burkot is le kell hámozni ahhoz, hogy a valóságtartalomhoz hozzáférjünk. Az oktatás a római remekműveket vette alapul, így az írók is utánozták azok stílusát. Ez odáig fajult, hogy nem csak kifejezéseket, jelzőket vettek kölcsön, hanem egyes személyek bemutatásakor, vagy események leírásakor bizonyos sémákat is. Római szónokok mondatait adták a szájába a megörökített személynek, vagy egy ókori csataleírást emeltek át a saját koruk csatáinak leírásához. Minél kevesebb valódi értesülése volt a krónikásnak, annál bővebben merített az ókori forrásokból, s ha már abból is kifogyott, akkor a fantáziáját hívta segítségül. Az sokat megengedett a középkori embernél, mivel nem korlátozta a természet - és a társadalomtudományok ismerete. Ha az előbbieket szem előtt tarjuk és szigorúan átrostáljuk a krónikákban olvasottakat, akkor viszont igen értékes információk birtokába juthatunk.
  Mi is a krónika? Irodalmi igénnyel, ékesen mondja el a feljegyzésekből, évkönyvekből merített eseményeket. A gesta nem egykorú, hanem régmúlt dolgokról szól. Az írójuk nem használt fel okleveleket, nem gyűjtött forrásokat, hanem szóbeli értesülésekre, hagyományokra támaszkodva jegyezte le a történetet, legtöbbször megbízója érdekeit követve. A történelemhamisítás bevett szokás, s alkalmasint tulajdonviszonyokat és jogokat manipulált már évszázadokkal ezelőtt is.
  A XII-XIV században a világi történetírás tört előre. Az anyanyelven írt krónikák mellett megjelent a szépirodalmi műfaj is, mint „rímes krónika”. A reneszánsz humanista írói pedig már nem az isteni beavatkozásra vezetnek vissza, hanem az emberek dicsőségvágyból való cselekedeteire.  

             
                                     

  Az oklevelek.
Ezek olyan iratok, amelyek jogokat állapítanak meg, s azok igazolására szolgálnak. Adománylevelek, végrendeletek, szerződések és bíráskodási iratok találhatók közöttük. Ezek főként a XII. század technikai és gazdasági fellendülése után szaporodtak el, és már nem egyházi személyek szerkesztik, hanem nótáriusok (jegyzők), akiket a vezető tisztségviselők (kancellárok) irányítanak. Az oklevél szigorú formákat követ. Három fő típusa jött létre: a kiváltságlevél (privilegium), a nyílt levél (litterae patentes), és a zárt levél (litterae clausae). Az első végérvényes, a második ideiglenes, a harmadik pedig alkalmi, átmeneti intézkedést rögzít. A kiváltságlevél fémbe vagy viaszba nyomott (bulla), zsinóron függő pecséttel volt ellátva. A nyílt levélre hátul nyomtak pecsétet, míg a zárt levelet összehajtogatva kívülről pecsételték.
  A pecsét hitelesítő jelentése nagyon nagy a középkorban. A művészi igénnyel elkészített, a tulajdonos nevére szóló, rangjára utaló szimbólumokkal vésett pecsétnyomó hamisítását halállal büntették.    
Új iratfajták is megjelennek: népesség és jövedelem összeírások, adójegyzékek és elszámolások. Ezek nem csak kifele menő iratok, hanem belső hivatali utasítások is. Az együvé tartozókat egybe csomagolva tartják az ügy lefolyásáig, vagy az ítélet meghozataláig. Megszületett hát az akta!

                                                    

  Az oklevél íráshoz alkalmazott anyagok a pergamen és a papír. A pergamen kecskebőrből készült, a kínai eredetű (rongyból előállított) papír a XII században jelent meg Európában. Az íróanyag koromból és csersavból, vagy koromból és olajból készült tinta. Néha vöröset és aranyszínűt is használtak.

                                             

  A levél
  Az un. missilis (elküldésre szánt levél) aktuális eseményeket, híreket vagy utasításokat tartalmazott. Nem tekintették bizonyító erejűnek, ezért nem is őrizték meg azokat. Kevés maradt fenn, mert kevesebbet is írtak. Ha egy járóföldön belül volt intézni való, azt személyesen lerendezték, vagy akár futár, hírvivő vagy követ útján.
  Magán levelezést a diplomácia alkalmazott, de akkor is szűkszavúan, hiszen a követ bővebben, szóban fejtette ki a lényeget. Inkább megbízólevelek ezek még. Később a XIII századtól hódít tért az írás az élőszón, és egyre inkább mindennapi szükségletté válik.

 

  Törvények
  A feudális rend viszonyait a szokásjog mellett a királyi rendeletek szabályozták. Ezeket összegyűjtve, fejezetekre bontva rögzítették.

  Hazánkban III. Béla királyunk vezette be a hivatali írásbeliséget. Arra alkalmas embereket küldött egyetemekre tanulni, és belőlük szervezte meg a kancelláriáját, ahol azonos formában és azonos módon intézték az ügyeket. A rengeteg ügy, kérvény már rendezett, letisztult formában került elé.
  Uralkodása alatt született a Gesta Hungarorum, valamint a legrégebbi nyelvemlékünk a Halotti beszéd és könyörgés. Az első jövedelem és adóösszeírás is az Ő udvarából maradt ránk.
 
  Nem ejtettem még szót az írás fejlődéséről. A római birodalomban kurzív, vagyis a betűket szavakon belül összekötő írásmódot használták. Valószínűleg több, és sürgős mondanivalójuk akadt. A középkorban viszont, amikor mindenre volt bőven idő, a minuscula (külön álló rajzolt betűk) írás alakult ki. Ez a mód nem csak időigényesebb, hanem a hártya anyagának is megfelelőbb. Számos rövidítéssel éltek, ami a drága anyagokkal való takarékoskodásra vezethető le. A papír olcsóságával ez megszűnt, de közrejátszott az írásbeliség terjedése is a rövidítési rendszerek fenntarthatóságában. Sőt a humanisták már újra kurzív írásmódot alkalmaztak.    

                                            

  1439-ben az emberiség történetének egyik legfontosabb mérföldköve a könyvnyomtatás feltalálása. Johannes Gutenberg a fatáblára faragott, cserélhetetlen betűk helyett, ónból, egyenként mobilis betűket öntött, és prést készített hozzá. Röpke harminc év alatt terjedt el Európában a módszer, új távlatokat nyitva a tudomány, a technika és a kultúra fejlődésének.

Mercenario  (K. Z.)