Alkimisták, asztrológusok
A középkor tudósainak nem volt könnyű dolguk. Akkoriban az élet minden szegletét átjárta a keresztény vallás dogmája, s egy új, a keresztény egyház világnézetével ellenkező, vagy csupán kismértékben eltérő tan komoly veszélyt hordozott magában. Annak ellenére is, hogy a gondolkodók az egyház berkein belül nevelkedtek ki. A kora középkori világ bizonytalansággal és túláradó érzelmekkel teli légkörében a gondolkodásra törekvők arra kényszerültek, hogy a világból való “kivonulást”, az elszigetelődést válasszák. Ezért eleinte a kolostorok, később az egyetemek képezték tudományokra az értelmiségi réteget. Az innen szerzett tudást alapul véve, kíváncsiságuktól hajtva merészkedtek az ingoványos talajra, és a természet rendje szerint óhatatlanul bele kellett botolniuk az emberiséget előrevezető felfedezések mérföldköveibe. Még ha sokszor nem is éppen azt a dolgot keresték, amit találtak…
Az alkimisták a „bölcsek kövét” kutatták. Hogy mi az? Egy anyag, ami teremt, és átalakít más anyagokat, főként arannyá. (Furcsa, mikor nem is a legritkább és legértékesebb fém az arany, mégis mindig a legnagyobb becsben tartották.) Arisztotelész szerint a világ négy őselemből áll: föld, levegő, tűz, víz, és ezek különböző arányú keveredése alkotja az anyagok végtelenségét. A középkor alkimistái ezt a tételt fogadták el, és ennek elvén kezdtek tevékenykedni, vagyis kísérletezni. A kísérletezés pedig a természettudományok fejlődésének az alapfeltétele!
Az utókor hajlamos az alkimistákat pusztán „aranycsinálónak” tekinteni, holott e tevékenységük közben értékes felfedezéseket tettek, és kikövezték az utat a modern kémia számára. Bár aranyat nem sikerült nekik előállítani higanyból, ezüstből meg egyéb „hozzávalókból”, de az oldás, vegyítés, szűrés, és kristályosítás eljárásait kidolgozták. Például Roger Bacon (1214-1294) észreveszi, hogy zárt térben az égés megszűnik, tehát jó helyen tapogatózik a levegő szerepének a felfedezéséhez. Ő írja le a lőporkészítést először, később egy másik ferences-rendi szerzetes meg is tapasztalja annak feszítő hatását. (Bacon hisz a bölcsek kövében, és szembekerül az egyházzal, bebörtönzik.) Számtalan felfedezést tesznek az anyagok terén is: Albertus Magnus 1250-ben felleli az arzént, és elnevezi a salétromsavat. A kémiai affinitás (reakciókészség) szóhasználata is tőle ered.
A tevékenységükhöz kísérleteket végeznek, s közben megalkotják a különböző lepárlóedényeket, szűrő- és olvasztóeszközöket. Tevékenységükkel sokkal többet adtak az emberiségnek mint holmi aranyrög. Felfedezték az alkoholt, az ásványi savakat, és Paracelsus a (1493-1541) rájött, hogy az emberi test folyamatai kémiai folyamatok, ebből jutott arra a gondolatra, hogy akkor azt kémiai úton lehet gyógyítani.
Bevezették a savak, bázisok, sók fogalmát. Felismerték, hogy ugyanazon anyagnak különböző halmazállapotai lehetnek. Rájöttek, hogy nem minden levegő, ami légszerű, vannak egyéb légnemű anyagok is. Ezeket gázoknak nevezték el a görög káosz szó alapján. A felfedezések lassan átkerültek a mindennapi életbe, ami felgyorsította a technikai forradalom menetét is.
Az asztrológia vagy csillagjóslás az úgynevezett ezoterikus tanok egyike, és feladata a bolygók állásából egy jövőben bekövetkező, vagy végrehajtani szándékozott esemény sorsának meghatározása. Tudománytörténeti szempontból a csillagászat tudományának előfutára.
A csillagjóslás a középkor keresztény érájában nem volt egységes megítélésű. Habár túlságosan sok eleme nőtt egybe a keresztény vallással, mégis voltak korszakok mikor szembetalálkozott a két ideológia. Sok középkori gondolkodó azonban úgy vélte, hogy az asztrológiai és a kereszténység elvei összeegyeztethetők. Az asztrológia egyik legerősebb védelmezője Roger Bacon (a fent említett alkimista, filozófus polihisztor) volt, aki a természettudományban sikeresen alkalmazott kísérleti módszer jelentőségét felismerve, a csillagfejtést is kutatásokra szerette volna alapozni. Véleménye szerint, az emberi akarat szabad, s a csillagok csak a sors tendenciáit szabják ki. Aki rendszerezetten figyeli a csillagok és bolygók mozgását, az előbb-utóbb rájön a törvényszerűségekre. Így az asztrológia lassan, de biztosan fejlődött áltudományból, valódi tudománnyá: csillagászattá.
Európában a XV. század előtt a csillagászati ismereteket a katolikus egyház eszméje határozta meg. A reneszánsz idején azonban fokozatosan újra "felfedezték" az ókori gondolkodók és természettudósok, és ez új ismeretek megszerzésére sarkalta a tudósokat. Ennek a korszaknak az egyik kiemelkedő alakja Leonardo da Vinci (1452–1519) volt, akinek tudományos és művészeti munkássága nagy hatással volt a későbbi korokra. Rengeteg új eszközt talált fel, ezek közé tartozhat a távcső is, mely a XVII. század elején forradalmasította a csillagászatot, s melynek első tervrajzait talán szintén az itáliai zseni készíthette.
Kortársa, Nikolausz Kopernikusz, lengyel pap, matematikus és csillagász megalkotta a heliocentrikus világképet. 1514-ben megjelent, Commentariolus c. munkájában az alábbi, új alapfelvetéseket rögzítette: a Föld egyedül a Hold pályájának középpontja és a Nap van a középpontban, a Föld és a többi bolygó körülötte kering. A Föld forog a tengelye körül, s a csillagok nagyon távol vannak.
Ez is mérföldkő, mint az alkimia számtalan felfedezése.
Szerző: Katona Zoltán