Az oktatásról

   A korabeli felfogás nem sokra becsülte a gyermekkort. A XII. századig még csak nem is ábrázoltak gyereket, csak később a reneszánszban jelennek meg a festményeken, de akkor is inkább kellékként, s nem egymagukban. Alighanem a magas gyermekhalandóságnak tudható be, hogy úgymond „fogyóeszközként” kezelték a kicsiket. A középkorban természetes állapot volt egy nőnél a viselősség. Családonként nyolc-tíz, vagy akár több csemete is nevelődött. A kisgyermekkor határát az öt-hatesztendős korban szabták meg, mikor a gyermek elhagyta anyját, dajkáját. A gyermekek élete hétéves korukban alapvetően megváltozott. Általában elküldték őket otthonról: a szegények gyermekei szolgálni mentek, a gazdagok gyermekei iskolába vagy valamely más házhoz tanulni. Ettől kezdve szinte felnőttként kezelték őket.

                                                     
 

  A fegyelmezés eszközei nagyon szigorúak voltak. A testi fenyítést rendszeresen alkalmazták. Közmondássá vált, hogy "Verd meg fiadat vesszővel és meg fogod lelkét menteni a haláltól". Mindezt nem a mai szemünkkel kell néznünk. A középkori tanító legtöbb esetben jóhiszeműen járt el Salamon mondását idézve, mely szerint: aki gyermekét szereti, megveri. Meg volt arról győződve, hogy a gyermeket már korán hozzá kell szoktatni szenvedések elviseléséhez. Ez igen komoran hangzik a ma viszonyok között, de a kor erkölcsei nyersebbek voltak s az akkori nemzedékek fizikuma sokkal ellenállóbb.  
 
  A középkor neveléseszményét a vallás hatotta át. A korabeli ember a földi életet siralomvölgynek tekintette és a túlvilági boldogság jelentette számára az üdvözülést. A szerzetesrendek kolostoraiban nem csak egyházi pályára készülő ifjak tanultak, hanem világi életre készülő nemesi és polgári családok sarjai is. A kolostori iskolákban a tanulmányok idejére eltűnt a társadalmi rétegek különbsége. Egyforma szigorral, és napirenddel éltek a nebulók.    
  A kolostori iskolák (mely elnevezés itt  a székesegyházi és káptalani iskolákat is jelzi), elsődlegesen az alapvető klerikus ismereteket (olvasás és éneklés azaz: lectura és cantus) oktatták.
   A IX. század folyamán kialakult az iskolai oktatás maihoz hasonló rendje. A tanulócsoportok tervszerűen foglalkoztak a pontosan meghatározott tananyaggal. Az egy csoportba tartozó fiúk nem koruk, hanem tudásuk alapján kerültek össze. Az azonos tantárgyat tanuló gyermekeket tudatosan kialakított módszerekkel oktatták. Kibontakoztak a pontosan körülhatárolt tartalmú tantárgyak. Az egyes tanulócsoportok tananyaga fokozatosan egymásra épült, lehetővé téve a tervszerű haladást. Tankönyvek készültek. A tanulócsoportokat már az oktatást élethivatásnak tekintő szakemberek - klerikus tanárok - tanították.
  Két csoportra bontották a tudományrendszert. A trivium tagjai a szóval, a szöveggel foglalkozó tudományok: a grammatika, a retorika és a dialektika. A quadrivium alkotóelemei pedig a számviszonyokra vonatkozó ismeretanyagok: az aritmetika, a geometria, az asztronómia és a zeneelmélet.

                                                  

  Akik magasabb műveltségre vágytak, azok további három tantárggyal ismerkedtek meg:
  Grammatika tantárgy a keretei között tanulták meg a részletes latin nyelvtant, a helyesírás, a kiejtés, a hangsúlyozás szabályait.
  Diktámen: a tanulók ennek keretei között sajátították el a latin nyelvű írásművek fogalmazásának szabályait. Megtanulták, hogyan kell okleveleket helyesen kiállítani, peres ügyekben vagy egy földbirtok adás-vétele kapcsán. Ehhez bizonyos fokú jogi ismeretre is szükség volt. A különféle írásművek - például levél, törvényszöveg, történeti feldolgozás – sajátos stiláris szabályait is ismerniük kellett. A diktámen keretei között került sor a verselés művészetének és az énekelt versekkel kapcsolatos tudnivalóknak a megismertetésére.
  Kompútusz: ez a számokkal kapcsolatos ismeretek tantárgya volt. Számtani műveletek, az elemi geometria szabályai, a csillagos ég ismerete tartozott körébe. A naptárkészítéshez csillagászati számítások ismerete is szükséges volt. Az időszámítás tudománya, a történelem, és néhány természeti jelenség (villámlás, szelek, a négy évszak) magyarázata, néhány földrajzi téma és az emberi test fölépítésére vonatkozó korabeli ismeretanyag is ide tartozott.

                                                  

  Az egyetemek kialakulásával új korszak vette kezdetét az oktatásban. A XII. században a székesegyházi iskolákban a nevesebb tanárok köré az ifjak tömegei gyűltek, hogy előadásait hallgathassák. Főleg azokat a tanárokat részesítették előnyben, akik - a kornak megfelelő - praktikus ismeretanyagot (diktámen, jog, orvoslás stb.) dolgozták fel. Létrejött a hallgatók és a tanárok szabad egyesülete az "universitas", a mai egyetem őse. Az "universitas" szó a középkorban nem a tudományok egyetemességét, hanem a testület egységét jelentette: "universitas magistrorum et studiorum" (tanárok és hallgatók együttese). Az intézmény neve ekkor még: studium generale (vagyis "egyetemes tanulmányok"). Az első studium generale Bolognában jött létre 1088-ban. Párizsban a XII. század első felében a Notre-Dame székesegyház és a Szent Genovéva-kolostor iskolájának összeolvadásából keletkezett az egyik legjelentősebb középkori egyetem, a Sorbonne.

  A lovagi nevelés "iskolái" a főúri udvarok voltak. Ezekbe a politikai és kulturális központokba küldték a feudális urak gyermekeiket, miután otthon a vallás alapjait, a legfontosabb erkölcsi szabályokat, a fegyverforgatás alapvető készségeit már elsajátíttatták velük. Itt nem a tudományokat tanulták, hanem azt, ami majd a valós élet keretei közt elvárható tőlük. Fegyverforgatást, lovagi erényeket, és az életmódhoz tartozó műveltség elemeit is, úgymint dal, zene, tánc. A lovagi műveltség elemei közé tartozott a nyelvtudás is. Ez a nyelv már - a klerikusok latin nyelvével szemben - egy nemzeti nyelv, a német és angol lovagvárak esetében például a francia.

                                     

  A középkorban az úri családok leánygyermekeinek nevelése eltért a fiúkétól. Többségük hamar elkerült otthonról: apácakolostorokban vagy más főúri családok lovagváraiban nevelkedtek. Ezek a leánykák a várúrnő vezetésével sajátították el mindazt, amit egy feudális udvarház, egy gazdaság vezetéséhez tudni kellett. Hamar meg kellett tanulniuk mindezt, mivel általában korán, 12-14 esztendős korukban férjhez adták őket.
  Írni nem nagyon tanultak meg, olvasni is csak kevesen közülük. Az alapvető művelődési eszközt számukra a nemzetközi méretekben közkinccsé vált lovagregények jelentették. Ezeket a "regények"-et (a nevük "roman", s ez eredetileg francia nyelvű könyvet jelent) a XII. században már több európai nyelvre lefordították. A kisasszonyok ezekből tanulták meg a jó modort, az illem szabályait, és a társasági viselkedést.

   A középkori városok és a középkori kereskedelem kialakulásával létrejöttek az első városi iskolák. A középkor tipikus érdekvédelmi szervezete a céh sajátos szakmai képzést teremtett meg, az itt dolgozó inas több év tanulás után legénnyé (segéddé) vált. A mesterré válást szigorú szabályok rögzítették (pl. az ún. mesterremek megalkotása). A XIII. századtól kezdve a városi polgárság egyre nagyobb befolyásra tett szert. Ezzel átformálódott a városi plébániai iskolák tananyaga: már nemcsak a pappá nevelés szempontjait vették figyelembe, hanem a kereskedő, iparos- és hivatalnokrétegek szükségleteit is.

Katona Zoltán